120 éve született Sík Sándor piarista szerzetes, tartományfőnök, költő, drámaíró, irodalomtudós és esztéta. E jubileumi évben különböző előadások és rendezvények igyekeznek a figyelmet a sokoldalú személyiség felé fordítani, így például február 21-én Jelenits István piarista atya, teológus, író és tanár tartott előadást a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium dísztermében. Az atyával folytatott beszélgetésünkben Sík Sándornak több arcát ismerhettük meg: a mindennapi ember életéhez közel levő szerzetestől a tanítványait maga köré gyűjtő tanárig.
– Mit üzenhet a mai embernek egy olyan gazdag életpálya, mint amilyen Sík Sándoré volt?
– Nagyon sajátos gazdagság ez, hiszen az ember mindennapi életéhez volt ő közel. Sokszor gondolok most vissza életpályájának utolsó szakaszára, amikor nagyböjti, adventi beszédeket tartott Budapesten; egészen lenyűgözően gazdag az az életismeret, amiről ezek a beszédek tanúskodtak. Úgy tudott a világról, az emberi életről, a keresztény feladatokról beszélni, hogy a hétköznapjainkat érintette és világította meg. Egy nagyon ellehetetlenülő világban igazi realista programot adott egymás segítésére, elfogadására, szeretetére, az élet apró tényeinek a helyes meglátására és arra, hogy amikor összekuszálódik a világ, lássunk valamifajta égboltot a fejünk fölött. Azt hiszem, hogy ezek azok a dolgok, amik csakugyan nagyon maradandók az életében.
– Az ön és Sík Sándor életpályája között sok hasonlóság fedezhető fel: ugyanúgy tartományfőnökként is tevékenykedett, mint Sík Sándor, verseket is ír, sőt, esztétikát is oktat.
– Máig is Sík Sándor könyvét veszem alapul a Bevezetés az esztétikába című tantárgy oktatása során, ami nem egy eredeti esztétikai mű, hanem egyfajta szintézise a kor sokfajta esztétikai gondolatának, azok számára, akiket ő úgy látott, hogy tanítani fognak majd a gimnáziumokban, középiskolákban, és szükség van arra, hogy ilyen összefogó képük legyen a művészet értelméről, az emberi életben való szerepéről. Ez máig is ugyancsak sokatmondó. A Sík Sándor-kutató Máté Zsuzsanna is írt erről, és szakemberként is lenyűgözve vette észre, hogy azok a könyvek, amelyeket Sík Sándor olvasott és felhasznált művének kialakítása során, a maga korában mennyire előremutatóak voltak. Azóta nem nagyon jött létre ilyen esztétikai szintézis, mert egy posztmodern korban a szintézisek megalkotásához nincs bátorság vagy önbizalom a nagyobb tudósokban sem. Ma már sok mindenben meghaladott ez a mű, de éppen ebben a szintetikus igényében nem!
– Ebbe a szintézisbe belefér az is, hogy a vallást, a szépet, az esztétikumot és az irodalmat szintetizálja?
– Igen, mindenképpen, de nem erőszakosan, és nem mondvacsinált módon, hanem valamilyen szelíd összefüggésben látja ő az abszolútum igényét az emberben, és ez az abszolútumigény megjelenik az esztétikai élményben is, egész sajátos módon. Tulajdonképpen ennek egy másik, de rokon megnyilatkozása az, ahogyan eltalálunk Istenhez a vallásban.
– Abból a sokkféle tevékenységből, amit Sík Sándor végzett, vajon melyik lehetett a központi?
– Azt hiszem, hogy nemhiába volt piarista: a fiatalok között, az emberek között akarta az evangélium, Isten szolgálatát végezni, úgy, hogy abban a kultúra és a hit összekapcsolódjék.
– Mit gondol, mennyire van most Sík Sándor neve és munkássága az őt megillető helyen akár a köztudatban, akár az irodalomtudományban?
– Úgy vélem, hogy csöndesen, de érdeme szerint ismerik, amit alkotott, és ez él tovább – azt hiszem, hogy nem kell panaszkodnunk.
– Ön alapította itt Szegeden a Sík Sándorról elnevezett kollégiumot. A piarista tanár fiatalokkal való kapcsolata motiválta a névadást?
– Sík Sándor az egyetemistákat úgy gyűjtötte maga köré, hogy nemcsak a katedráról nézte őket, hanem legjobb tanítványaival rendszeresen találkozott, és megosztotta velük gondolatait is. A diákokkal való ilyen törődésnek a szellemében ez a kollégium is egy kicsi szellemi és reméljük, hogy baráti közösség szeretne lenni.
