Vélemény

A népköztársaságtól a nemzeti középig

A népköztársaságtól a nemzeti középig

2008. november 16., vasárnap
A népköztársaságtól a nemzeti középig

A huszadik századi magyar politikatörténet néhány „szabad" választásának (1945, majd az 1990 utániak) eredményéből kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy a győztes az, aki már létező és a közgondolkodásba beágyazott politikai hagyományt követ és mérsékelt politikát folytat. A „politikai közép" szerepében való tetszelgés (gondoljunk csak Medgyessy Péter 2002-es vagy Gyurcsány Ferenc 2006-os kampánybéli megnyilvánulásaira) úgy tűnik, jobban vonzza a szavazókat, mint a markáns, határozott és ideológiai alapon álló vélemény.

Kilencven éve, 1918. november 16-án kiáltották ki az első magyar köztársaságot. Miután aznap délelőtt a magyar országgyűlés 1910-ben választott képviselőháza kimondta föloszlását, főrendiháza pedig fölfüggesztette működését, délután Magyarország Nemzeti Tanácsa kimondta, hogy „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság". Két héttel ezelőtti A magyar Gironde emlékezete című publicisztikájában Löffler Tibor fölvetette az 1918-19-es időszak ideológiailag és politikailag bizonytalan és átmeneti jellegét, s azt, hogy az államforma kérdésében a politikai elit (republikánusok) és a társadalom többségének (monarchisták) véleménye eltérhetett egymástól. Én úgy vélem, Károlyi Mihálynak és kormányának nem volt alternatívája: létre kellett hozni a köztársaságot. A vesztes oldalon végigharcolt százezres nagyságrendű áldozatokat követelő első világháború által kiváltott gazdasági válság, társadalmi feszültségek és nemzetiségi ellentétek nyomán kialakult politikai helyzet megkövetelte - persze még korántsem a kommunista fogalomrendszerből vett - „a múltat végképp eltörölni" alapelv érvényesítését. Ehhez a jogi keretek adottak voltak, hiszen az utolsó magyar király IV. Károly 1918. november 13-án visszavonult az államügyek intézésétől, Német-Ausztria pedig „demokratikus köztársaságként" határozta meg államformáját. Löffler Tibor szerint az októbrista forradalom szépséghibája a választások elmaradása. Ez így van. Azonban Károlyi Mihálynak erre is jó oka volt. A miniszterelnök ugyanis félt a szélsőségektől: úgy a szélsőjobboldaltól, mind a szélsőbaltól. A politikai palettán utóbbiakat a Magyarországi Szociáldemokrata Párt balszárnya jelenítette meg, mivel a meghatározó kommunista politikusok - élükön Kun Bélával - többnyire börtönben voltak. Ez a szélsőségektől való félelem motiválta akkor, amikor megbízta Linder Béla hadügyminisztert a magyar hadsereg lefegyverzésével. Attól tartott ugyanis az újdonsült kormány, hogy a fegyveres erők átvehetik a hatalmat, s mivel a négy évet végigszenvedett katonák - vélte Károlyi - könnyen radikalizálhatók, valamelyik (mellesleg szintén érdemi társadalmi bázis nélküli) szélsőjobbos vagy szélsőbalos csoportot segítik hatalomra. Hogy ez a félelem nem volt alaptalan, arra az is bizonyítékul szolgálhat, hogy a politikai alkudozást, a közjogi pepecselést és az éhínséget megelégelve az 1918. október 31-i forradalmat a budapesti Katonatanács indította meg a fővárosi stratégiai pontjainak és központi intézményeinek megszállásával. A választásokat eredetileg 1918 decemberében szerették volna megtartani, ami valószínűleg a Károlyi Mihály nevével fémjelzett - akkor még egységes - függetlenségi és negyvennyolcas hagyományokra építő politikai erők győzelmét hozhatta volna, s a koalíció változatlan formában, ugyanakkor társadalmi legitimációval folytathatta volna tevékenységét. Károlyi Mihály gróf ugyanis 1916-tól az ország legnépszerűbb politikusa volt, a meghatározó és véleményformáló sajtó (a történelmi) Magyarország megmentőjeként állította be. A rivális politikai erőknek 1918 decemberéig öt-hat hét alatt nem lett volna lehetőségük potenciális ellenfelet „fölépíteni". Ráadásul a forradalmi miniszterelnök egy létező és nagymúltú politikai tradícióra (a függetlenségi eszme) építette programját, s a politikai színtérnek integráló és mérsékelt szereplőjeként határozta meg magát. Károlyi rossz helyzetfölismerését, politikai tévedését abban látom, hogy nem mert nekivágni a választásoknak. Pedig az esetleges győzelemmel elejét vehette volna a szociáldemokrata térnyerésnek és az 1919 elejétől egyre kellemetlenebb baloldali politikai nyomásnak, ami aztán Kun Béláék hatalomra segítésével és a vörös terror bevezetésével ért tragikus véget. Látszólag Károlyi-apológiának tűnő fejtegetésem (amely ellentmond a jobboldali történelemszemlélet „egzaltált Károlyi-ellenességének") végén a kérdés: mi lehet a kilencven éve megszületett népköztársaság és az akkori politikai konstelláció értelmezésének mai üzenete? A huszadik századi magyar politikatörténet néhány „szabad" választásának (1945, majd az 1990 utániak) eredményéből kiindulva arra a következtetésre juthatunk, hogy a győztes az, aki már létező, a közgondolkodásba beágyazott politikai hagyományt követ és mérsékelt politikát folytat. A „politikai közép" szerepében való tetszelgés (gondoljunk csak Medgyessy Péter 2002-es vagy Gyurcsány Ferenc 2006-os kampánybéli megnyilvánulásaira) úgy tűnik, jobban vonzza a szavazókat, mint a markáns, határozott és ideológiai alapon álló vélemény. A politika világának duális értékrendjében a politikai szereplés eredményességét vagy eredménytelenségét a választási győzelem vagy a választási vereség mutatja meg. 2010-ben az a politikai erő győzhet, amelyik beszédmódjában az emberek fejében lévő politikai beidegződéseket lovagolja meg, kommunikációjában pedig - különösen gazdasági válság és szociális feszültségek idején - saját „nemzeti közép" jellegét hangsúlyozza.

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.