Ma utoljára zendülnek fel este kilenc órakor a szabadtéri színpadán a Szentivánéji álom dallamai. A tegnapi telt házas előadás is jelzi azt, amit már régóta sejtünk – ez a világmusical alighanem világhírre számíthat.
Kétségtelenül egy új műfaj szólal meg Szakcsi Lakatos Béla zenéje, Müller Péter Sziámi dalszövegei és Kerényi Miklós Gábor librettója révén, melyet a musicalek megszokottan könnyed, olykor néha populárisan egyszerű regisztere helyett valami fantasztikusan telt, összetett és érett zene jellemez, mely szétfeszíti a „hagyományos” musical műfaji kereteit. A komoly szólórészek mellett megszólal a mulatós, cigány vagy akár indiai zenei alapokra épülő muzsika is.
Még egyszer: a világ és a musical
Világmusical, világok találkozása – ilyen szavak hangzottak el az alkotók szájából a korábbi közönségtalálkozón. És valóban: megszólal a zene, a világ zenéje, a zeneszerző szavával élve az „ember zenéje”, melyben ott érezhetjük a szerelmesek örömét és a tündérkirály fájdalmát, a közelt és a távolt, igen, valami ismeretlenül is ismerős dallam, mely hol andalít, hol táncba hívna.
A Budapesti Operettszínház színészei a tegnap kezdődött második előadás-sorozaton is lelkesítő lendülettel és élvezettel játszottak, tényleg csak egy-két nevet említve: Janza Kata erős hangja betöltötte az egész Dóm teret, Kerényi Miklós Máté Puck-alakítása felejthetetlen, a szerelmesek is mind kitettek magukért. Szabó P. Szilveszter nagyon jól eltalálja és remekül alakítja Oberon, a tündérkirály szerepét, melyben megszólal a féltékenység, a „majd én megmutatom”-indulat, majd a nagyhatalmú király elveszettsége és bűntudata, mely Titánia iránti szerelmében oldódik fel. A közönség pedig nevetett és tapsolt és megint nevetett, olykor szívesen táncra perdültünk volna magunk is.
A totális színház
A „darab a darabban” kliséjére épülő mesteremberek színháza, Vackor társulatának „totális színháza” a Szentivánéji világszínházát képezi le, ismétli meg a mesteremberek szintjén.
Túri Erzsébet díszleteiben is a „világok találkozása” köszön vissza, a legmegragadóbb talán a színpad közepi „hold”, mely a jeleneteknek megfelelően elfordulva mindig más motívumokkal díszített arcát mutatja: így a tündérvilághoz keleties, indiai motívumok, az emberi világhoz préselt roncsautók adnak hátteret. Őszintén szólva én magamtól a holdat egy kör alakú, a világokat elválasztó, és azok között átjárót biztosító misztikus kapunak véltem. A színpadon kicsit sok az „örömbrigád-effektusra” építő „tömegjelenet”, bár a monumentális tér és a díszletek talán meg is követelik a telítettség ilyen kifejeződését is.
A Shakespeare nyomán meghagyott három rétegződésű cselekmény – a tündérvilág, a mesteremberek és a szerelmesek világa -, a totális díszletek, melyek között a hűtőrácstól a roncsautóig szinte minden látható, illetve a számos forrásból merítő zene, a sok és sok helyről származó jellegzetes „töredék”, részlet az egészlegesség benyomását kelti. A darab lefedi, dallá és tánccá transzformálja a világot – lám, globalizálódott világunkban újra megszületett az igény arra, hogy egységbe, egyetlen darabba, fragmentumaiba sűrítve visszahalljuk a világ hangjait, és újra ráolvassuk a shakespeare-i alapötlet frázisszerű, ám mégis lényegi mondatát: „mindenki szerelmes valakibe…”
És nem alaptalanul reméljük, hogy Szeged majd büszke lehet arra, hogy egy világszenzáció innen, a Dóm térről indult útjára…
no images were found
