Toronyiránt

Cikkünk frissítése óta eltelt 13 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Mikor az élet maga a tét, nem húzhatják le a mérleg másik serpenyőjét üzleti, politikai szempontok. Pedig dehogynem, úgy tűnik.

Nem is olyan rég értekeztem már a hatalom arroganciájáról és cinizmusáról, s biz isten szívesen írnék csupa szépről és jóról, zenélő szökőkútról, verőfényes délutánokról, kacéran fel-fellibbenő szoknyákról, a mézes mák fagyi okozta örömökről – ha nem hozta volna úgy a sors, hogy utam kedd délután a városüzemeltetési bizottság rendkívüli ülésére vezet.
Fura dolog ez a bizottságosdi. Civil, lakossági előterjesztésekről ezen a fórumon talán nem lenne kötelező a pártfegyelem mentén eltöprengeni, ám a demokrácia valósága majd két évtizeddel a „rendszerfordulás” – ezt a kifejezést a pesti könyvhéten tanultam hétvégén – után az országban, így a Tisza-partján is fényévekre van a lányregények habkönnyűségétől. Nem divat levetni a pártgúnyát, bármiről legyen is szó – nemcsak a lakosságot, de „hasonszínezetű” alárendeltjeit is rövid pórázon tartja az irányítás. Szóval a bizottságok. Megéri csinálni, mondjuk ki, hiszen tök mindegy, mi a téma: a négy évre leosztott arányok mentén nemcsak a szavazási eredmények, hanem a remek kiegészítő pótlékok is borítékolhatók.
Újfent arra jöttem rá, hogy Szegeden egy valami zavarja a város vezetését, de az nagyon: maga a lakosság. Akad még olyan része, mely nem csupán bólogat, szótlanul tűr, de ellentmond, kér, követel, mert élni, gyarapodni szeretne. És tessék, a kutyafáját, elvtársak, lejárt a munkaidőnk, ezek meg még mindig itt hőbörögnek!
Élesen fogalmazott minap egy kedves ismerősöm, aki a legcsekélyebb mértékben sem vádolható azzal, hogy bármiféle jobboldali párttal vagy mozgalommal szimpatizálna. „El kellene zavarni ezeket” – összegezte a szó nemes értelmében vett liberalizmus talajából nyíló gondolatait a megyeszékhely regnáló urainak dölyfösségéről. Meséli, egy ismerős civilszervezet támogatást kért az önkormányzattól, ám a válaszadó irodista arra sem vette a fáradságot, hogy a drótpostai úton érkező küldeményből kitörölje az illetékes „városatya” – nevét fedje jótékony homály – utasítását. Megkapta hát egyenesen bele az arcába: „Nem megmondtam, hogy ezeknek egy fillért sem adunk?!” Csak a miheztartás végett: jó, ha tudjuk, így állunk 2008-ban a nyitott és együttműködő, polgárbarát e-önkormányzattal…
A kedd délutáni bizottsági ülésen az újszegediek vagyonáról, életminőségéről, végső soron: életéről volt szó. Arról, hogy félnek, rettegnek a magasfeszültségtől, szeretnék nyugalomban nevelni gyermekeiket, egészségben megőrizni unokáikat. Mikor az élet maga a tét, nem húzhatják le a mérleg másik serpenyőjét üzleti, politikai szempontok. Pedig dehogynem, úgy tűnik.
Szeged egyik legnagyobb hatalmú, fura ura közlemény útján érintkezett a „közzel”. Hogy nem a magasfeszültség, hanem a sajtó híradásai ártanak az embereknek. Vajh miért nem költözik a Töltés utcába?
S ott volt a városvezetés néhány prominense, jót nevetgéltek vagy épp unatkoztak. Miközben elkeseredett emberek kértek segítséget, támogatást, közbenjárást, az egyikük arról vihorászott, hogy autóbalesetben is sokan halnak meg, akkor már autóba se üljön senki… A konkrét személy megint lényegtelen.
A mindennapjainkat átszövő rendszer attól igazán ördögi, hogy a nevek tulajdonképpen szabadon behelyettesíthetőek. A torony alatt tort ül a demagógia.
Az arrogancia és a cinizmus a városháza falát döntögeti.

Előző sztori

Mozgolódó MSZDP-sek Csongrádban

Következő sztori

A múzsák jegyében: kiállításmegnyitók, betűvetők és muzsikusok