Ki nevet a végén?

Kajak-kenusaink idei pekingi szereplése pedig vízválasztó lehet az egész magyar sport számára. Most, hogy már hivatalosan is bizonyított: a pannon puma nem több egy Kárpát-medencei kiscicánál, egyre több jel mutat afelé, hogy a gazdasági válság egyenes vonzata lehet élsportunk növekvő eredménytelensége is.

Az esztendő legrangosabb hazai kajak-kenu versenye kezdődik ma Szegeden, ám világkupa ide vagy oda, immár minden a négyévente esedékes csúcstalálkozó, a nyári olimpiai játékok jegyében zajlik. A magyar válogatott, különösképpen pedig női kajakosaink készülődése hosszú hónapok óta mindennek nevezhető, csak nyugodtnak, feszültségmentesnek nem. Tavaly a szegedi ikon, Janics Natasa hagyta el hatalmas adok-kapok mellett a sajátos módszerekkel dolgozó sikeredző, Fábiánné Rozsnyói Katalin csapatát, s ezzel együtt felbomlott a „világverő” Janics-Kovács Katalin kettős, s új négyes alakult az olimpiai távon, mely mind az Európa-, mind a világbajnokságon alulmaradt a fő rivális németekkel szemben. Most újra áll a bál a kajakos lányoknál, hiába próbál „angyali” nyugalmat sugározni a kajak-kenu szövetség első embere. Előbb Kovács Katalin szakított edzőjével – úgy is fogalmazhatunk, Natasát választotta –, majd pedig az Eb-n nemrég aranyérmet szerző Szabó Gabriella és Kozák Danuta is Szegedre, Sári Nándorhoz tette át székhelyét. Mindenki menjen, amerre lát! – adta ki a jelszót Kati néni. Öten maradtak csapatában, a „négyek” pedig – ha már így alakult – némiképp csűrve-csavarva a válogatási alapelveket úgy döntöttek: létre is hozzák saját egységüket 500 négyesben, s összemérik erejüket a … most már mondjuk így: Fábiánné-lányokkal. Eközben Kovács Katalin Janiccsal párban az „ötökhöz” tartozó Paksy és Benedek ellen harcol, de természetesen egyesben is kivívná az indulás jogát Benedekkel szemben – miközben az elmúlt évek során érvek tucatja hangzott el felelős vezetők és szakemberek szájából, miért nem lehet egy versenyzőt mindhárom számban indítani... Több mint faramuci helyzet, na. Kajak-kenusaink idei pekingi szereplése pedig vízválasztó lehet az egész magyar sport számára. Most, hogy már hivatalosan is bizonyított: a pannon puma nem több egy Kárpát-medencei kiscicánál, egyre több jel mutat afelé, hogy a gazdasági válság egyenes vonzata lehet élsportunk növekvő eredménytelensége is. Nemzetközileg jegyzett csapataink vesznek el adósságcsapdában (a legújabb áldozatnak a MiZo-Pécs kosárcsapata tűnik, már csak két kezük látszik ki a gödörből...), olimpiai bajnokok felkészülése vált bizonytalanná, miközben egyre erősebb a – hatalmas anyagi és egészségügyi háttérrel rendelkező – nemzetközi konkurencia. Ebben a helyzetben kitüntetett szerepet kap tradicionálisan legsikeresebb szakágunk, mely több alkalommal „mentette már meg” a piros-fehér-zöld ötkarikás küldöttség szereplését. Több mint valószínű, idén is a kajak-kenu lehet a védőernyő. A női kajakosoktól – valljuk be őszintén – három érmet, még inkább: három aranyat remélünk Pekingben. A legbiztosabb pontnak tűntek, míg az az acsarkodás, marakodás – magyar betegség! – reményt nem adott a riválisok számára. Tartok tőle, a júniusi két válogató sem hoz majd megnyugvást, hiszen a kialakult helyzetnek idehaza csak sérültjei, sértődöttjei: vesztesei lehetnek. Aki a végén mégis állva marad, a fogát hosszú ideje csak a magyar lányokra fenő németekkel, lengyelekkel, svédekkel – és a hazai vizeken evező kínaiakkal küzdhet meg. Hogy aranyos lesz-e a nyár, egyelőre még megjósolhatatlan. Az ellenfelek most talán mosolyognak, de ismerjük a régi igazságot: az nevet igazán...