Vélemény: A madarak álma

Nézzünk szét magunk körül a városban, a falvakban, az erdőkben. Nem kell ahhoz képzett ornitológusnak lenni, hogy rájöjjünk: az évek múlásával, egyre több, általunk is ismert madár tűnik el a környezetünkből.

Szeretem a madarakat. E lírai önvallomással nyilván nem vagyok egyedül, mások is éreznek hasonlóan a szárnyas-tollas-csőrös röpködő teremtmények iránt. Hogy mi szeretek bennük? Azt, hogy megfoghatatlanok, elérhetetlenek. S mindaz, ami az ember számára elérhetetlen, annak mindig nagyobb varázsa van, mint egy-egy kézzel fogható tárgynak, élőlénynek. Csak csodálni lehet őket, időnként messzebbről, máskor közelebbről és gyönyörködni a színükben, a hangjukban, apró, esetlen szökdécselésükben, vagy a pompás, látványos röptükben. Oldalakon át lehetne írni arról (és jeles madárszakértőink írtak is - hála Istennek), hogy milyen csodálatosan szervezett a madarak, azon belül egy-egy faj élete, mindennapjai, párkapcsolata, a kiköltött kicsinyek iránti viszonya, az élelem megszerzésének fortélyai, a különféle túlélési technikák alkalmazása. Merthogy erre az utóbbira van napjainkban a legnagyobb szükség. Madarainkat is elérte a globalizáció minden átkos hozadéka, s ez vonatkozik a világon jegyzett körülbelül 10 ezer madárfaj szinte mindegyikére. Most, hogy a napokban emlékeztünk meg a Madarak és a fák napjáról (ünneplésre ugyebár nem volt okunk), egy-két helyen valamivel többet foglalkoznak velük. Ismeretes, hogy még 1902-ben kötöttek egyezséget az európai országok arról, hogy minden évben, május hónapban, vegyék napirendre a szárnyasok védelmének a kérdését. Magyarország négy évvel később határozott e témában, természetesen kedvező értelemben. Azóta eltelt több mint egy évszázad, a májusi megemlékezéseket rendre meg is tartják (kivételt képeztek a két világégés évei, amikor egyéb „komoly teendők” foglalkoztatták az emberiséget), leginkább a füvészkertekben, vadasparkokban, természetvédelmi területeken szerveznek kisebb-nagyobb összejöveteleket, többnyire tanárok és diákok bevonásával. Mindez dicséretes, különösképpen a felvilágosító, oktató tevékenység, a természet, azon belül pedig az állat- és növényvilág megőrzése, ápolása, fejlesztése. De térjünk vissza a madárvilághoz. Nézzünk szét magunk körül a városban, a falvakban, az erdőkben. Nem kell ahhoz képzett ornitológusnak lenni, hogy rájöjjünk: az évek múlásával, egyre több, általunk is ismert madár tűnik el a környezetünkből. Kisebb településeken, falvainkban, korábban a kikelet kezdetét a gólyák érkezéséhez lehetett kötni. Ez ugyan ma is így van, csak azzal a különbséggel, hogy ma már el-el maradoznak ezek a költöző madarak a falvakból. A fecskékkel ugyanez a helyzet. Emlékszem, nagyapám tavasszal akkor ült ki először családi házunk hosszú tornácára, amikor megérkeztek az első fecskék és elkezdték szorgalmasan építeni, vagy „restaurálni” tavalyi fészkeiket. Elővette csontnyelű pipáját, jól megtömte dohánnyal, majd órákon át csak nézte és csodálta a hangyaszorgalmú kicsi madarak szűnni nem akaró építési tevékenységét. Közben félhangosan megjegyzéseket is tett a munkájukra, olyasmit, hogy: De ügyetlen vagy, kiejtetted az ágat a szádból! Meg: Ezt a sötét színűt mintha láttam volna tavaly is… Aztán jókora füstkarikákat eregetett a pipából és időnként maga mellé ültetett, beszélt arról, hogy milyen messziről jöttek ezek a csivitelő madárkák, meg hogy majd őszre ismét itt hagynak bennünket. Gyermeki fantáziámat a legjobban az ragadta meg, hogy: Olyan nagy vízen repülnek át, amelyiknek se eleje, se hátulja nincsen… Nos, ma már tudom, hogy milyenek ezek a nagy vizek, s többé-kevésbé azt is, hogy miért nem jönnek hozzánk olyan nagy számban a gólyák és fecskék. De mindez nem nyugtat meg, hanem elszomorít. Különösen akkor, amikor a tudós emberek által készített felméréseket és előrejelzéseket olvasom. A már említett mintegy 10 ezernyi madárfaj közül a világon jelenleg 1200-at tartanak az úgynevezett Vörös listán, vagyis a veszélyeztetettek jegyzékén! Hatalmas szám ez, annál is inkább, mert közülük sok már a kihalás szélére sodródott. S hogy ne csak siránkozzunk fölöttük, nézzük meg mi is az oka annak, hogy ilyen sokan vannak a veszélyeztetettek között? Az alapvető okok között kell felsorolni az élőhelyek megszűnését, az úgynevezett „behurcolt” fajok agresszív, ragadozó magatartását, a tengeri olajfoltok terjedését, a növényvédő szerek elterjedését és romboló hatását, az orvvadászok és halászok dicstelen működését és a gyors klímaváltozást. Külön-külön is megsemmisítő hatással bírnak ezek a körülmények, így együttesen pedig felgyorsítják azt a folyamatot, amely egy-egy faj teljes kipusztulásához, eltűnéséhez vezet. Ilyenkor következik a jogos kérdés: mit lehet tenni a madarak védelmében? Sajnos, a fentebb említett statisztikák után ritkán olvashatunk felkínált megoldási lehetőségeket. Így azután magunkra hagyatkozva tudunk csak tenni valamit. Illetve tudnánk, ha erre lenne bennünk jó szándék, jó akarat, pontosabban tudatosság a környezetünk, azon belül pedig az élővilág megvédésére. Ahogyan elnézem a városi konglomerátumokat: egyelőre nemigen látok erre irányuló szándékot. Merthogy egymás után tűnnek el az olyan épületek (közöttük gyárépületek is), amelyek ereszaljai otthont adtak például a fecskéknek, helyükre új épületeket, leginkább bevásárló központokat építünk, itt már nem húzódhatnak meg a vándormadarak. Kivágjuk a hatalmas lombkoronájú fákat, felszámoljuk a kerteket, ahol védelmet és élelmet találtak a madarak. Szennyezzük a szabadtéri vizeket, egyre több mérgező anyagot viszünk a talajba, s ne is soroljuk tovább, mert hosszú a lista. Megszűnik a madarak álma. Arról nem is beszélve, hogy néha a brutalitással egyenlő amit teszünk a kedves kis madarak ellen: hányszor kaptunk hírt az utóbbi időben arról, hogy vadászok (zömmel külföldiek) százszámra próbáltak fürjeket, kanalas récéket kicsempészni az országból! A tetemeket hűtőtáskákban tárolva igyekeztek hazánkból kijuttatni, azután jó pénzért eladni a szerencsétlen madarakat. Tudom, nehéz a káros folyamatokat megállítani, illetve vissza fordítani. Talán egy rigorózusabb törvényi rendelkezés, netán az emberiség erkölcsi tudatának pozitív irányba való térítése - segítene. Valamicskét. Legalábbis, véleményem szerint…