Vélemény: Az Orbán-kormány megbuktatásáról

Az Ausztria elleni szankciók mérlegelésekor szóba került a gazdasági büntető intézkedések bevezetése is, amiről azért mondtak le, hogy – s ez számunkra megfontolandó most – Ausztria túl erős gazdaságilag.

Az Orbán-kormány elleni nemzetközi támadások a sajtó, valamint a baloldali és liberális pártok részéről akkor érthető meg igazán, ha párhuzamot vonunk az Ausztria, illetve az osztrák jobboldali koalíció ellen 2000-ben bevezetett nemzetközi szankciókkal. Egy ilyen párhuzamba állítás azért sem önkényes, mert a magyar politikai és sajtókörökben már hangot adtak a magyar kormány vagy a Magyarország elleni nemzetközi szankciók igényének. Ausztriát 1986 óta a mérsékelt baloldal (szociáldemokraták) és a mérsékelt jobboldal (Néppárt) nagykoalíciója kormányozta. A bal-jobb törésvonalat áthidaló nagykoalíció kiváltó oka az volt, hogy a szociáldemokraták felmondták a liberális Szabadság Párttal az addigi közös kormányzást, mert a koalíciós partner Szabadság Párton hatalmi átrendeződés ment végbe: a Jörg Haider vezette jobboldali „populista” és „nacionalista” szárny megbuktatta Norbert Steger pártelnököt, aki egyben alkancellár volt. A Szabadság Párt helyébe beugró Néppártnak is voltak elvi fenntartásaik Haiderrel szemben, de a kilencvenes évek végére már nyögve nyelős volt számukra együtt kormányozni a normális esetben ellenfélnek számító szociáldemokratákkal. 1999-ben a Néppártnak adódott egy lehetőség, hogy a szociáldemokraták megkerülésével, távol tartásával kormányozzanak tovább, mert Haider Szabadság Pártja a kormányzó nagykoalíció miatt növekvő elégedetlenség miatt olyan sikereket ért el a választáson, hogy második erővé nőtte ki magát, még a Néppártot is megelőzte. A Szociáldemokrata Párt hiába győzött a választáson, lett első a pártokra leadott szavazatok alapján, nem nyerte meg a választást, mert egyedüli kormányzáshoz nem volt meg a parlamenti többsége, és a Néppárt sem volt hajlandó vele koalícióra lépni. A Néppárt a kellőképpen megerősödött Szabadság Párttal viszont kellő mandátumot mondhatott magáénak a többségi kormányzáshoz. Ennek megfelelően 2000 februárjában hivatalba lépett a néppárti Wolfgang Schüssel vezette néppárti-szabadságpárti koalíciós kormány. Az új koalíciót heves politikai tiltakozás és ellenállás fogadta Ausztriában. A szociáldemokraták vezette tömegtüntetések egyike zavargásokba torkollott, és a tüntetők radikális csoportjai behatoltak a népjóléti minisztérium épületébe, ahol irodákat dúltak föl, és papírokat szórtak ki az ablakon. A tüntetések fő jelszava az „ellenállás” (Widerstand) volt, de gyakran skandálták azt is, hogy „falhoz velük”, ami nyilvánvaló utalás volt a kivégzésekre. A kormány hivatalba iktatáskor már annyira elmérgesedett a helyzet az utcákon, hogy a minisztereknek alagúton kellett az épületbe eljutniuk saját biztonságuk érdekében! Az alkotmányos és demokratikus legitimitással rendelkező, ezáltal pedig kormányzásra alkotmányosan jogosult Szabadság Párt kormányzásból való „kizárását” politikailag és morálisan azzal igazolták, hogy a párt szélsőjobboldali vagy neonáci, ezért „méltatlan” arra, hogy egy demokratikus ország demokratikus kormányában szerepet játszott. Akármennyire is voltak igazak a fenntartások, a Szabadság Párt vezetőinek alkalmankénti tényleg durva beszédmódja miatt, egy óriási paradoxon keletkezett: „szélsőjobboldali” vagy „neonáci” párt indulhatott az országos választásokon és bejuthatott az osztrák parlamentbe, és - túl ezen - a tartományi vezetésekben is részt vehetett. Ezért 2000 előtt és után egyaránt megtörténhetett, hogy például a szélsőjobboldali vagy neonáci Haider és a szélsőjobboldali vagy neonáci Szabadság Párt fészkében, Karintiában a szélsőjobboldali vagy neonáci Haider vezetésével olyan egységpárti kormányzat működött, amelyben a szociáldemokraták is képviseltették magukat. Schüssel jobboldali koalícióját külföldről is heves támadások érték. Az EU, melynek tagja volt Ausztria is, nem vezetett be ellenlépéseket, de 14 tagállam szankciókat léptetett életbe az osztrák kormány és Ausztria ellen: az egyes tagállamokban csak technikai szinten fogadták az osztrák nagyköveteket, és uniós szinten nem támogattak osztrák jelölteket nemzetközi intézmények posztjaira, ugyanakkor nem zárták ki az osztrák minisztereket a többoldalú találkozókról. A kormány megalakulása előtt még „csak” politikai nyomás nehezedett Schüsselre, hogy ne lépjen koalícióra a Szabadság Párttal, akinek így „értelemszerűen” a szociáldemokratákkal kellett volna tovább kormányoznia. A kormány megalakulása után a nemzetközi elszigetelés politikája nyíltan és kimondottan arra irányult, hogy Szabadság Párt lépjen ki a koalícióból, illetve, hogy a Schüssel mondja fel a koalíciót, ami a kormány megalakulása után már politikai képtelenség, illetve politikailag mindenkinek kockázatos volt. A nemzetközi szankcióknak ugyanis nem volt pozitív fogadtatása az osztrák állampolgárok többségének körében. A kormány népszerűsége és támogatottsága nem csorbult, ráadásul a közvélemény kutatások szerint Szabadság Párt népszerűsége is jóval nagyobb volt, mint a választások idején! Egy előrehozott választás azzal fenyegetett, hogy a Szabadság Párt rendkívüli népszerűségre tesz szert, és akár meg is nyerheti a választást. Az Ausztria elleni szankciók mérlegelésekor szóba került a gazdasági büntető intézkedések bevezetése is, amiről azért mondtak le, hogy – s ez számunkra megfontolandó most – Ausztria túl erős gazdaságilag. A morális felháborodás és financiális megfontolások ott találkoztak, hogy a turistákat megpróbálták eltanácsolni Ausztria meglátogatásáról. A vezető jelszó ezen a téren az volt, hogy „Ausztriában erkölcstelenség síelni”. Az informális turisztikai bojkottot volt hivatva alátámasztani a művészek, köztük magyarok, bojkottja is, akik sorra mondták le ausztriai fellépéseiket vagy rendezvényeiket. Ha voltak is ellenvélemények, a nemzetközi sajtóban az elszigetelés és bojkott híveinek hangja dominált. Az egyre erősebb nyomást megelégelve aztán a népszerűségét megőrző osztrák kormány felvetette, hogy népszavazást kezdeményez az Ausztria elleni szankciókról. A feltett kérdésekben szó lett volna az Európai Unió melletti elkötelezettségről, a szankciók feloldására irányuló követelésről és az EU kis és nagy tagországai közötti jogegyenlőség érvényesítéséről. A Szabadság Párt még ezen is túlment volna, amikor bejelentették, hogy készek népszavazást kezdeményezni az Unióból való kilépésről… Mivel a szankciók nem csak hogy sikertelennek bizonyultak, hanem ellentétes hatást keltettek, az Uniónak sürgősen megoldást kellett találnia a nemzetközivé dagadt politikai válság megszüntetésére. Az „elrettentés” politikáját felváltotta a „megbékélés” politikája. A stratégiai váltást az Ausztriába küldött ún. „három bölcs” vagy – más megnevezéssel - „Bölcsek Tanácsa” volt hivatva kivitelezni, melynek ajánlása alapján 2000 szeptemberében megszüntették az Ausztria elleni szankciókat. A volt finn elnök, Martti Ahtisaari vezette bizottság feladata az volt, hogy vizsgálja meg az emberi jogok ausztriai helyzetét a Szabadság Párt hatalomra kerülése után, és készítsen jelentést az emberi jogok ausztriai helyzetéről, különös tekintettel a kisebbségek helyzetére, a menekültek jogaira, illetve az FPÖ változására. A három bölcs a szankciók feloldását javasolta, és a 14 tagállam a jelentésre hivatkozva újból felülvizsgálta az osztrák kormánnyal fenntartott kétoldalú kapcsolatait. A bölcsek fő érve nem elvi, hanem pragmatikus (gyakorlati) volt: a szankciók nem érték el (és nem fogják elérni) a kívánt hatást. Azaz, tegyük hozzá, a jobboldali koalíciós kormány bukását. Az elvekre alapozott szankciók feloldását azonban elvi alapon is igazolni kellett. A bölcsek ezért kinyilatkozták, hogy a Szabadság Párt nem szélsőjobboldali és nem neonáci, hanem „csak” jobboldali radikális és populista, amivel mintegy menlevelet állítottak ki Szabadság Pártnak és Wolfgang Schüsselnek, mely menlevél persze arra is jó volt, hogy a szankciók hívei emelt fővel vonulhassanak vissza. A szankciók osztrák és külföldi hívei persze ugyanúgy ellenszenveztek a jobboldali radikalizmussal és populizmussal, mint a szélsőjobboldallal és a neonácizmussal, sőt a kettőt lényegében egylényegűnek tartották, de már nem állt érdekükben elvi fenntartásokkal élni a bölcsek ajánlásával szemben.