Vélemény: Adventi lelkületünk

Utcákon, tereken, hatalmas csarnokokban osztanak ilyenkor meleg ételt, apró ajándékokat a különféle jótékonysági szervezetek, alapítványok, egyesületek. Mindez hasznos, dicséretes, követendő, mégis nyilván az lenne a legmegnyugtatóbb mindannyiunk számára, ha erre kevésbé vagy egyáltalán nem lenne szükség.

Ünnepre készül a keresztény világ. A Megváltó első eljövetelére emlékezik az a több mint kétmilliárd keresztény/keresztyén ember, akinek áthatja az életét a krisztushit, aki ennek a tanításnak szellemében éli mindennapjait. A most kezdődő adventi időszak is ennek a várakozásnak a jegyében telik: lélekben készülünk a csodálatos, a katarzist jelentő ünnepkör legjelentősebb pillanatára – a karácsonyra. Az egyházi liturgia egyes részeiben még az évszázados hagyományokat követi (például a roráté, azaz a hajnali mise, a Szentcsalád-járás, a papok lila színű miseruhája, a dísztelen oltár stb.), de a valamivel későbbi, az adventi koszorú és a gyertyagyújtás, az ó-antifónák, vagyis azok az egyházi énekek, amelyek ó-kezdetűek, szerves részét képezik a szertartásoknak. A hívek számára ez az időszak ad alkalmat arra, hogy elcsendesedjenek, magukba fordulva elmélkedjenek, számot vessenek az év eddig eltelt időszakáról és megtisztulva, feltöltődve éljék meg ezt a kegyelmi időszakot. Advent első vasárnapján, idén december másodikán, veszi kezdetét ez a felkészülési időszak, legalábbis a hívő ember számára. Merthogy a „külső világ” jóval korábban emlékeztet bennünket arra, hogy „itt az ideje szeretteinkre gondolni, ajándékot vásárolni”! Az adventet nem említik a multik, a hatalmas bevásárló centrumok (valószínűleg nem is ismerik), ők kimondottan a karácsonyra összpontosítanak, egyesek már november elején csinosítják termeiket, pultjaikat csillogó-villogó ünnepi díszekkel, s harsányan kínálják portékáikat, természetesen a lehető legalacsonyabb, legkedvezőbb áron…A tömeg egyelőre elmarad, a mostani nehéz időkben ugyanis alaposan fontolóra kell vennie a legtöbb családnak, hogy enged-e a csábításnak vagy sem, de a karácsony közeledtével mégis egyre többen tolongnak a pultok között és igyekszenek olyan ajándékot vásárolni, amivel örömet szereznek hozzátartozóiknak, barátaiknak, munkatársaiknak. Ma már arra is gondolnak az ajándékozók, hogy az a tárgy, könyv, használati eszköz hasznos is legyen, sokáig emlékeztesse tulajdonosát arra, hogy kitől is kapta…Akad persze napjainkban is – gazdasági nehézségek ide vagy oda – olyan erőn felüli karácsonyi „meglepetéscsomag”, amelyet tulajdonosa nem a zsebéből vagy a bankkártyájáról fizet, hanem hitelből, esetleg a barátoktól származó kölcsönből. Ilyenkor természetesen nem gondol arra, hogy ezt vissza is kell fizetni, gyakran kemény kamatokkal megspékelve. De az „egyszer van karácsony” szlogen, amelyet mind gyakrabban hallunk a bevásárló-centrumokban, elkábítja az embert, azután nem az ünnepet, annak lényegét tartja szem előtt, hanem a plazma tévét vagy az okos telefont – ajándékként. Van azonban az adventi időszaknak egy sokkal rokonszenvesebb oldala is. Jelesül az, amikor ebben a periódusban valamivel jobban odafigyelünk azokra, akik rászorulnak a segítségre, arra, hogy legalább ebben az időszakban örömet szerezzünk nekik. A hajléktalanok, a szerény körülmények között élő nagycsaládosok, az állami gondozottak, a nevelőszülőnél élő gyermekek, az idős, magányos embertársaink. Határon innen és túl. Ma is magam előtt látom azokat a kis óvodásokat, akik a közelmúltban karácsonyi csomagot készítettek a Böjte Csaba ferences atya által létrehozott és működtetett szeretetotthonok egyikébe. Egy cipős dobozba kellett becsomagolniuk az általuk kiválasztott játékot, méghozzá saját játékukat, némi édességet, kifestőkönyvet, színes ceruzákat. A fiúk természetesen egy autót, a lányok pedig játék babát tettek a dobozba. Mégpedig az esetek többségében: kedvenc autójukat és babájukat! Megható volt hallani mindezt és látni a csöpp kis kezeket, a komoly arcocskákat, amint a doboz fölé hajolva próbálták elhelyezni az ajándéktárgyakat. Egyesek közben szóbeli üzenetet is küldtek a leendő tulajdonosnak: Vigyázz nagyon a kocsimra, mert én is vigyáztam rá! Ezek a gyerekek már most megtapasztalhatták azt lélekmelegítő érzést, miszerint „jobb adni, mint kapni.” A közelmúltban egyik szerzetesrend kolostorában jártam, ahol minden este – októbertől áprilisig - meleg étellel várják a hajléktalanokat és a rászorulókat. (Ez az utóbbi kategória viszonylag új, s azok tartoznak ebbe, akik ugyan nem hajléktalanok, de a napi egyszeri kiadósabb étkezésük költségeit saját erőből nem képesek előteremteni.) Az atyák és az önkéntesek este hétre várják a vendégeket, igen, nem elírás és tévesztés – a kolostor vendégeit. Azt mondják: A látogatók érkezési sorrendben leülnek az asztalhoz, együtt imádkozunk, majd mi szolgáljuk fel nekik az ételt, tehát vendégül látjuk őket szerény otthonunkban! Figyeltem az embereket távozás közben. Kivétel nélkül mindegyikük megköszönte a vacsorát, néhány szót váltott az ott lévő szerzetes- atyával vagy az ügyeletes önkéntessel és utána hagyta el az ebédlőt. De azzal a bizonyossággal tette ezt, hogy holnap visszavárják. Utcákon, tereken, hatalmas csarnokokban osztanak ilyenkor meleg ételt, apró ajándékokat a különféle jótékonysági szervezetek, alapítványok, egyesületek. Mindez hasznos, dicséretes, követendő, mégis nyilván az lenne a legmegnyugtatóbb mindannyiunk számára, ha erre kevésbé vagy egyáltalán nem lenne szükség. Ha mindenkinek lenne hajléka, otthona, pénze a mindennapi étkezésre, ruházkodásra. Ez azonban egyelőre csak vágyálom kategória, mert ahogyan az a nálunk jóval gazdagabb országokban sem valósult még meg, nálunk ennél is nehezebben fog. Addig azonban maradjon meg bennünk az a tudat, hogy akarunk és tudunk is gondoskodni azokról az embertársainkról, akik rászorulnak a segítségünkre, támogatásunkra. Ők pedig érezzék: van ebben a társadalomban annyi erő, jó szándék és segítőkészség, hogy ott, ahol és amikor kell, lehet rá számítani. Talán éppen az adventi lelkületből fakadóan, vagy annak köszönhetően.