Sport

Egy szegedi blogja a jégkorong-vb-ről: 5. nap + FOTÓK

2011. április 24., vasárnap

Egy szegedi blogja a jégkorong-vb-ről: 5. nap + FOTÓK

„A végtelen éj és a gyönyörű álom…”*

Már itthon Szegeden, hosszú, csendes éjszakai vezetés után, kétszáz kilométer csak a saját gondolataimmal. És a Szilárd dalszövegből kiszakított részlet. Volt időm átgondolni, mi történt az Arénában. Aki olvassa ezt a bejegyzést, nagy valószínűséggel látta is a mindent eldöntő mérkőzést. Látta, hogyan fecsérelte el a magyar válogatott az első harmadot, milyen elképesztő munkával hozta vissza magát, és azt is látta, hogy mindez kevés volt. Mert az A csoportban edződött olaszok ellen ez nem elég. Pont az elfecsérelt első tíz perc hiányzott. Lehetne hibát keresni, kérdezhetném miért Hetényi kezdett a kapuban? De nem Hetényin múlt, nem a második olasz gól döntötte el a mérkőzést. Az első húsz percben az egész csapat keze remegett meg. Sok hibával és nagy adag szerencsétlenséggel nyitottunk, és ellenfelünknek ez elég is volt. Aki ott volt, vagy aki a tv képernyő előtt ült, láthatta hogy milyen iszonyú tempóban, milyen elképesztő fizikummal és koncentráltsággal megy ez a játék egy csoporttal feljebb. És nem csak egyetlen mérkőzésen, mint most a budapesti VB-n, hanem meccsről-meccsre. Aki ezt nem bírja, az csak látogató lehet az elit csoportban, csúnya verésekre, nagy pofonokra számíthat. Ezt a tempót nem lehet egyetlen kirakatcsapat derékhadára épített válogatottal produkálni. Vagy a többi magyar klubcsapatnak kellene az EBEL Ligában elindulnia a Fehérvárhoz hasonló erejű sorokkal, vagy a magyar bajnokságnak kellene sokkal acélosabbnak lennie. És nem utolsó sorban erős jégkorong csapat kellene minden vidéki városba és Budapestre, mind a 25 fedett jégcsarnokba, mert ez a szám pillanatnyilag csak egy szép adat a statisztikákban, amit minden világversenyen leporolunk és kirakatba teszünk. Mi magyarok csodaváró nemzet vagyunk, nekünk jár a csoda. Ám ezen az estén nem sikerült. Mert erről a csodáról nem tudtak az olaszok, akik erre az egy meccsre nagyon összekapták magukat, és nem tudta az amerikai bíró sem, aki bizony alkalmazta ellenünk a „kicsiknek” járó szigort. 19 másodperc, ennyit kellett volna a hosszabbításban még kihúznunk és akkor bármi lehetett volna. Hiszen hosszú percek óta uraltuk már a mérkőzést. De éppen ennyivel voltak jobbak az olaszok, nem szabálytalankodtak gólhelyzetben, sőt nem is engedtek minket a kapu elé, és az ölükbe hulló előnyt kegyetlenül kihasználták. Aztán az első döbbenet, csend, könnycseppekkel küzdő szurkolók a lelátón, olasz öröm, olasz himnusz. És a magyar himnusz! Mert azért a közönség a végére bebizonyította, mi a csapatot szeretjük, így ahogy van, hibáival, a csodavárással, a hatalmas szívvel, így csomagban. És a könnyes szemű lányoknak a lelátón csak annyit, a dal folytatódik: „A végtelen éj és a gyönyörű álom, véget ért, de újra megtalálom…”*

Petró János