Russzkije druzjá! Nye sztrelajtye! – avagy a nap, amikor elmaradt a hajnal

1956. november 4-e volt. Akkor, a hatvannégy év előtti, vasárnapra forduló éjszakán az ország még aludt. Ki álmodott, ki nem, a gyerekek biztosan valami szépet, a felnőttek meg valami reménykeltőt, még tán békét is. És nem sejtették, amit a hírszerzőközpontok emberei már tudtak: valahol messze tankok dübörögnek, és igen, errefelé tartanak. Megint.

Négy óra felé a halálkülönítmény már itt is volt. Amerre a konvoj haladt, a hernyótalpak fülsértő nyikorgása az embereket kivetette az ágyból. Tanácstalanság. Félelem. Nincs senki, aki mondhatna bármi reménykeltőt.

A fővárosban, a törvényhozás palotájában egy ember az írógépe fölé görnyed. Írni kezd. „Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője. Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom: … A harcban osztály és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép; megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönítmény ellen fordult…”

A telefonok megszólalnak, csörömpölésük maga a riadójel, jönnek a hírek kelet felől, majd egyre közelebbről. A Forradalmi Magyar Ifjúság aktivistái fogalmazni kezdik kiáltványukat: „Russzkije druzjá! Nye sztrelajtye! Orosz barátaink, ne lőjetek! Becsapnak benneteket. Nem ellenforradalmárok, hanem forradalmárok ellen harcoltok. Mi független, demokratikus, szabad Magyarországot akarunk. A ti harcotoknak nincs értelme. Nem fasisztákra, hanem munkásokra, parasztokra és egyetemi hallgatókra lőtök.” De már késő. A gyilkológépezet üzemi hőfokon van.

Szegedet azonnal bekerítik. Persze, hisz stratégiai fontosságú. A „menlevele” az, hogy nincs komoly katonai védereje, ellenállni se tud, itt tehát elmarad a vérontás. A Nemzeti Bizottság ugyan tesz még egy kísérletet, hogy a jugoszlávoktól fegyverzetet szerezzen, de sikertelenül. A nemzetőrség is feloszlik. A megszállók az öthalmi ávéhás-laktanyában rendezik be harcálláspotjukat. Másodnapra a város szovjet parancsnokság alá kerül, a forradalmárok vezetőit letartóztatják, többüket azonnal szovjet táborba deportálják. És amikor már végképp minden elcsendesül, és a szegedi városháza előtt is ruszki tank áll, az emberek rájönnek, a fellélegzés, a tizenkét nap álom után ismét ott vannak, ahol október 23-a előtt. Ismét a pofa be kora jön vissza, amikor az áldozatok siratni se lehet, amikor börtönajtó csapódik ártatlanra is, amikor pirkadatidőn hamarosan akasztanak, amikor emberekkel teli vonatok indulnak Vorkuta, Kaluga meg a többi kényszermunkatábor felé, és Magyarországon elmarad a hajnal, az éjszaka után újra éjszaka jön, nagy, fekete, vigasztalan országos éjszaka.