Az óriás szerszámosláda titka

A fűrészgép sivító hangja mindent elnyomott az asztalosműhelyben. Ha meg épp nem dolgozott, a kalapácszaj verte szét az emberi szót. Egyébként is, állandóan sietni kellett, a hajszában se idő, se kedv nem volt beszélgetni. Amint valaki lazított kicsit, elég volt a figyelmeztető pillantás, s máris ugrott, nyakát behúzva robotolt tovább, tudta, „ezek” nem gatyáznak.

Egy nap parancs jött: szerszámosláda kell, azonnal! Nézték a papírt, rajta a méret, meghökkentek: micsoda egy hatalmas láda! Milyen szerszámot tesznek majd bele…? De aztán nekiálltak, mértek, vágtak, összekalapálták. Szó nélkül.

Eltelt jó néhány nap. Megint jött a parancs. Újabb láda, újabb két méter hosszú. Egymásra néztek. Van kérdés? – dörrent rájuk „Vágottnyakú”, a kegyetlen. Jaj, dehogy van, dehogy van. Sebesen dolgozni kezdtek. Nem tudni, hogy ekkor, vagy a következőnél jöttek rá, hogy mire is kell ilyen óriási szerszámosláda. Attól kezdve összeugrott a gyomruk, amint meghallották a szót, s meglátták a méretpapírt. Egy idő után már mindenki tudta. „Az asztalosműhelyben dolgozó asztalosok valamelyike egy barakkban lakott velem, és valahányszor este azzal jött be, hogy csináltattak velük egy két méter hosszú szerszámosládát, akkor tudtuk, hogy valaki meghalt.”

És mindig, szinte minden héten meghalt valaki, menetrendszerűen, törvényszerűen, mert ez a barakk, ez az asztalosműhely, a „szerszámosládagyár” Recsken volt, 1950 és 1953 között, a tikos kényszermunkatáborban. Amelynek létezését annyira sikerült titokban tartani, hogy még a hírhedett ÁVÓ felső köreiben sem tudta mindenki. A rabmunkások hozzátartozóiról nem is beszélve: ők nem hogy a táborról nem tudhattak, de arról se, hogy az egyik napról a másikra eltűnt szerettük egyáltalán él-e, hal-e. Hányan voltak, akik élete ott ért véget? Hányan szabadulhattak? Egyáltalán: hány rab szenvedett Recsken, kényszermunkán? Hányan csak a mi vidékünkről, Szegedről, Makóról, Vásárhelyről, Mórahalomról, Csongrádról, Kistelekről? Néhány név a sok tucatból: Árva János. Bacsó Mihály. Baán László. dr. Csetneky Árpád. Dicső Antal. Dobó Szilveszter. Kubisi Béla. Ludwig Imre. Motika Ottó. Siegler Ede. Sugár Sándor. Szegfű András. dr. Viray Károly. Wolford Imre. És hányan lehetnek még? Ma is kerülhetnek elő nevek s kaphatnak helyet a listán, amely a titok s a félelem szorítása miatt csak az utóbbi három évtizedben készülhetett el…

A végzet kínzóműhelye, a titkos recski tábor hetven éve, 1950 nyarán kezdett üzemelni. Az első „lakók” építették föl az első barakkokat, aztán jöttek az újak, épült a tábor, és október lett, mire teljes gőzzel működött: alultáplált, éhező rabok bányamunkán, rettenetes tempóban, biztatásnak ott volt a fegyelmezés, a brutális verés, a vizesverembe zárás. Aki nem bírta, az belehalt, s aki valahogy túlélte, azt még mindig elvihette az éhezés, mint földinket, a szeged-közeli gazdálkodót, akiről rabtársa, Kiss Dániel emlékezett meg: „Én a négyes számú barakkban laktam, ahol körülbelül 150-en voltunk együtt, egy úgynevezett munkabrigád. Szomszédom Ónodi Mihály volt, aki a szegedi tanyavilágból került hozzánk, egy középkorú parasztember. Szűkszavú, nagyon jellemes, aki mindent eltűrt szó nélkül, és az egyik őszi reggelen hiába szóltam hozzá, nem válaszolt. Éhen halt.”