Vélemény: Antall, a demokráciateremtő

Halálának 20. évfordulója alkalmából számtalan emlékezés idézi fel alakját, tevékenységét, a demokráciateremtésben való óriási érdemeit, következetes lényeglátását, a keresztény/keresztyén európai gondolkodásmód megvalósításában elért eredményeit is.

Tudom, sokan most azonnal tollat ragadnak, hogy megírják ellentétes véleményüket, miközben jól le is dorongolnak. Merthogy: micsoda badarság ilyet állítani, amikor éppen ő volt az, aki véget vetett annak a békés, nyugodt világnak, amelyet a gulyáskommunizmus korszakának nevével illettünk, s amelyben volt munkája, pontosabban munkahelye mindenkinek, egyesek még dolgoztak is. A legvidámabb barakknak nevezett ország ugyan egyre mélyebbre süllyedt a külföldi hitelek teremtette posványban, a bennfentes elvtársak már azt is tudták, mikor omlik össze a gazdaság, mint egy rosszul felépített kártyavár, de mindez kit érdekelt? A megszokott, a biztosnak vélt, vagy legalábbis annak tűnő társadalmi igazságosság (azt mondták: legnagyobb kincsünk az ember!), olyannyira beleivódott a magyar köztudatba, hogy nagyon nehezen lehetett onnan kimaszatolni. Sőt, időnként, egyes helyeken még ma is fel-fellobban a „régi szép idők” iránt érzett nosztalgia… Ez az ember, aki gyakorlatilag véget vetett ennek a nyugalmasnak hitt időszaknak, nem más, mint Antall József, Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke. Egy „egyszerű történész”, ahogyan sok helyütt jellemzik a nagy tudású, széles látókörű, idegen nyelveket beszélő embert, aki valahogyan belekeveredett a rendszerváltoztatás sodrába. Aki nyugodtságával, higgadtságával, komoly érvelési képességével, de kompromisszum-készségével is olyan tekintélyt vívott ki magának a magyar konzervatív, a rendszerváltás ügyét szívén viselő csoportok, valamivel később pártok körében, hogy hamarosan a kerekasztal tárgyalások központi figurájává avanzsált. Az akkor már a változást sürgető, euforikus hangulatú országban előbb a Magyar Demokrata Fórum elnökévé, majd az ország miniszterelnökévé választották. Az egykori piarista diák, a történész, később az orvostörténeti múzeum igazgatója tehát fényes karrier előtt állt, befutott, szokták az ilyen pályafutás ismeretében mondani. Antall József, aki hittel teli meggyőződéssel tekintett a jövőbe és bízott abban, hogy Magyarország az igazi, az európai léptékkel mért demokrácia útjára léphet, 1990. május 23-án alakította meg kormányát. Ekkor kezdődött a nagy műveltségű, keresztény, Európában az itthoninál jobban ismert tudós szakember, a magyar demokráciába vetett töretlen hitében meg nem ingatható kormányfő igazi vesszőfutása is. Már a parlamenti beiktatásán elmondott beszéde is kiverte a biztosítékot egyesek körében, amikor azt mondotta: Lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni! Elsősorban azok között okozott felháborodást, akik még mindig a proletár internacionalizmus fennkölt eszméjének a hívei voltak, akik között még voltak olyanok, akik csak azt tudták a határon túli testvéreinkről, hogy „ott is élnek magyarul beszélő emberek…De ezen is túltette magát a miniszterelnök, csakúgy, mint a taxisblokádon, amikor arra is ráébredhetett, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök, akit ő ’56-os múltja miatt végtelenül becsült és tisztelt, nincs vele egy platformon, mert a szabaddemokraták által felheccelt bérautósokat támogatja, amivel voltaképpen egyértelművé is tette az államelnök: Antall ellenségévé vált és ahol csak lehetett ezt ki is nyilvánította. Olyan nehéz időkben volt a kormány élén, amikor - éppen az ő javaslatára – feloszlatták a KGST-t, az orosz tankok több mint négy évtized után végre elhagyták hazánkat, amikor vissza kellett állítani az országot a transzatlanti szövetség felé vezető útra, s olyan időket élt meg az ország, amikor déli szomszédunknál dörögtek a fegyverek, a bűnbandák sokasága árasztotta el a déli végeken lévő városokat, falvakat. A kádári kábulatból eszmélt lakosság rájött, hogy a piacgazdaság bevezetésével sem lesz nálunk azonnal kolbászból a kerítés (azóta sem lett), a gazdaság egyre rosszabbul teljesített, a csodavárás és a türelmetlenség mind nagyobb kárt okozott a társadalomnak, a mindennapi életvitelünknek is. Ráadásul ebben az időben jelentkezett, majd bizonyos idő után újult ki Antall József súlyos betegsége, amelyet az intenzív terápia ellenére sem sikerült megfékezni. A kormányfő ennek ellenére még a kórházi ágyon is dolgozott, informálódott az ország ügyeiről, aggodalommal vette tudomásul, ha valamilyen belpolitikai gondról tájékozatták, de az is, ha a délszláv háború kapcsán kedvezőtlen hírek érkeztek az ottani magyarság sorsának alakulásáról. Antall József özvegyével, férje halála után, több alkalommal is lehetőségem nyílt beszélgetni erről a témáról, s ő megerősítette a fentieket, mondván, hogy férje a betegágyán is következetesen vallotta és bizonyította, hogy 15 millió magyar miniszterelnökeként kívánja szolgálni a nemzetet, mindez pedig megerősíti a felelős nemzeti értékrendről korábban hangoztatott kijelentéseit. Halálának 20. évfordulója alkalmából számtalan emlékezés idézi fel alakját, tevékenységét, a demokráciateremtésben való óriási érdemeit, következetes lényeglátását, a keresztény/keresztyén európai gondolkodásmód megvalósításában elért eredményeit is. Jelenits István piarista atya, Antall József egykori diáktársa így emlékezik: „ Meglátogattam a kórházban, éppen akkor kellett megoperálni. Tréfálkozott: annyira azért még nincs rosszul, hogy papot hívjon. Jó kedélyű volt, mesélte, éppen azelőtt beszélt hosszasan Kohl kancellárral. De azért érződött rajta, hogy – még ha nem is volt nyilvánvaló, mennyire rövid időt engedélyez számára a sors – felmerült előtte a gondolat, hogy esetleg nincs már sok ideje…” Nem is volt. 1993. december 12-én magához szólította a Teremtő. Milliók gyászolták itthon és külföldön egyaránt. Sokan azt mondták, ha ő tovább él, egészen másként alakul Magyarország sorsa. Lehet. Sajnos, erről már soha nem tehet bizonyságot.