Vélemény: Trianon emlékezete

Hogy miért kell napjainkban is beszélni Trianonról? Azért, hogy végre tudatosodjék bennünk: nemcsak jelenünk van, hanem múltunk is, azt is meg kell ismernünk, arra is figyelmet kell fordítanunk, méghozzá jóval többet, mint eleddig.

Egy évtizede talán annak, amikor jegyzetet kívántam írni egy napilap hasábjain a trianoni évfordulóra. Az akkor még szépreményű szerkesztő azt mondotta, hogy „ne nosztalgiázzunk, ne keseregjünk, van ennek az országnak éppen elég baja!...” Meg azután utalást tett arra is, hogy „egyesek még mindig nem tudják felfogni, hogy nem lehet megváltoztatni a megváltoztathatatlant, Trianon lezárt egy korszakot, nem kellene még mindig hergelni a szomszédokat, inkább barátságban élni velük”. Nagyot nyeltem, azután megírtam az emlékező publicisztikát. Meg is jelent. Én viszont néhány hónap múlva „közös megegyezéssel” távoztam a szerkesztőségből. Igaz, a szépreményű kolléga sem onnan ment nyugdíjba. Időnként említem barátaimnak, hogy jómagam a gyászos életű trianoni békediktátum miatt, ha közvetlenül is, számtalanszor kerültem megkülönböztetett, hátrányos, időnként megalázó helyzetbe. Délvidéken született emberként már a magyar (!) középiskolában is szerb nyelven voltam kénytelen tanulni egyes tantárgyakat, amikor az egyetemen a vizsgák előtt átadtam a professzor uraknak a leckekönyvemet, gyakran forgatták, fanyalogtak a vezetéknevemen és eljátszották, hogy az egyszerűen kimondhatatlan… A vizsgaanyagokból pedig kétszer-háromszor annyit kellett tudnom, mint az úgynevezett államalkotó nemzet hallgatóinak, hogy hasonló érdemjegyet kapjak, mint ők. A hivatalokban szándékosan elírták a nevemet, majd, ha kértem a helyesbítést, lehurrogtak, mondván, ők nem kötelesek ismerni a magyar vezetékneveket! Mindez persze nem most volt, tudom, azóta még súlyosabb a helyzet, ma már verést is kap a magyar, ha szólni merészel igazáért. Gyakran gondolkodom azon, vajon miért az elutasító magatartás, ha Trianon szóba kerül? Itt Magyarországon, abban az országban, amelyet 1920. június 4-én megcsonkítottak, területének kétharmadát, lakosságának csaknem ekkora hányadát elvették és az utódállamok prédájává tették. Miért gondoljuk kilenc évtized után is, hogy tabu téma ez a sajnálatos esemény és következményei? Miért „románozunk és szerbezünk” még mindig, ha erdélyi vagy a délvidéki magyar honfitársainkról van szó? A 90 év alatt nemcsak politikusok, hanem társadalomtudósok is behatóan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de nemigen jutottunk előre. Merthogy külön vizsgáltuk a honi és a határon túli magyarok hozzáállását, magatartását, felfogását, holott ők együvé tartoznak, egy nemzet részei. Annak ellenére, hogy darabokra szakadtak (…mint az ötágú síp - együtt szólalnak meg…, mondotta valamikor a hatvanas években Illyés Gyula). Ezen a ponton viszont azonnal lehet akadékoskodni, vitába szállni: nagyon sokáig elérni sem lehetett az elcsatolt nemzetrészeket, nemhogy egy hangon megszólalni! Ez kétségkívül így van. De nem is akartuk, hogy így legyen. Legjobb példa erre a 2004. december 5-i népszavazás, amikor szégyenteljes módon hátat fordítottunk magyar testvérinknek, elengedtük a kezüket, lemondtunk róluk! Hat évvel később, a kettős állampolgárság intézményének bevezetésével ugyan helyrehoztuk a felbecsülhetetlen kárt okozó morális hibát, de úgy érzem, még mindig van ellenállás a „külföldi magyarokkal” szemben. Felelős országos politikusok ágálnak ellenük, olyan közösségekben szimatolnak, vizslatnak, ahol szerintük sok a határon túlról érkezett magyar. Pedig hát e kis hazában még nagyon sok „külhoni” kettős állampolgár él és dolgozik. Szabadon, egy demokratikus országhoz méltó körülmények között. Csak hát mi hajlamosak vagyunk mindig azt bírálni, kifogásolni, ami a miénk. Saját nemzetünket, értékeinket, vívmányainkat soha nem tartjuk eléggé jónak, elfogadhatónak, s nem is tudunk harcolni értük. Ezt már nem én mondom, egy külföldi lapban olvastam: A magyarok legnagyobb hibája, hogy nem tudnak örülni a másik örömének, mondta egy orosz diáklány. Tehát már a hozzánk érkező fiatalok is látják, hogy milyenek vagyunk. Sajnálatos, de jól látják. Láttunk-e már címoldalon olyan fotót, amely egy-egy magyar ifjú feltaláló világot is ámulatba ejtő sikeréről számol be? Nem. Vagy csak nagyon ritkán. (A harmad- és negyedrendű celebek szexuális életéről, kávéházi verekedéseiről annál többet.) Fanyalgunk, ha sportolóink dicsőséget szereznek az országnak, csakúgy, mint akkor, ha az EU végre számunkra kedvező gazdasági lépést tesz és elismeri erőfeszítéseinket. Trianon előtt, már a 19. század végén, a román és szerb szeparatista politikusok hamis történelmi pamfletekkel szórták meg Amerikát és a Nyugatot. Készültek a „nagy szakításra”, ami azután be is következett. S a naiv, vagy inkább dilettáns nagyhatalmi politika ezekre a „történelmi tényekre” alapozta döntését, amikor Magyarországot büntetni kellett. Mi pedig hallgattunk, lapítottunk, kapkodtunk, s veszítettünk. Gyakorlatilag azóta, még a rendszerváltozást követően is, ezt tesszük. Nem tudunk összefogni, együtt cselekedni, bátran kiállni saját érdekünkben sem. Sőt, ahol csak lehet „betartunk” az országnak, külföldre (ez esetünkben kizárólag Nyugatot jelent) szaladunk, hogy ott kígyót-békát kiabáljunk hazánkra, nyíltan kérve a demokráciadeficittel küzdő Magyarország megbüntetését! Hála Istennek, ez egyre kevésbé sikerül, mind gyakrabban jönnek haza lógó orral, meg üres tarisznyával… Hogy miért kell napjainkban is beszélni Trianonról? Azért, hogy végre tudatosodjék bennünk: nemcsak jelenünk van, hanem múltunk is, azt is meg kell ismernünk, arra is figyelmet kell fordítanunk, méghozzá jóval többet, mint eleddig. Gyerekeinkben, a fiatalabb korosztályban erősíteni kell a nemzeti öntudatot. Miért? Mindösszesen azért, hogy soha többé nem kerülhessünk olyan alárendelt történelmi szituációba, mint a 20. század elején. Tudjunk, merjünk kiállni magyarságunkért, legyünk büszkék arra, hogy e kis nemzet több, mint egy évezrede megmaradt az őt körülvevő, gyakran ellenséges környezetben is. Így adjunk alapot ahhoz, hogy továbbra is fennmaradjon.