Vélemény: Béke lesz a Rigómezőn?

Bizony, ilyen furcsa dolgokat hozhat az élet azok számára, akik úgy érzik, hogy csalhatatlanok, mindenben a legjobbak és legerősebbek. Így volt ezzel a népirtó, százezrek haláláért, otthonaik feldúlásáért, életük tönkretételéért felelős Slobodan Milosevic-csel is.

Erre valószínűleg Slobodan Milosevic sem gondolt 1987. április 24-én, amikor Kosovo Poljén csaknem egymillió (!) ember előtt kijelentette: Senki sem verhet benneteket! Mármint a Koszovo-Metohijában élő szerbeket, s természetesen az albánok által történő verésekre utalt. (Ilyen is előfordult, de általában fordított előjellel: szerb rendőrök rendszeresen inzultálták, majd ütötték-verték a vétlen koszovói albánokat.) Az akkori Jugoszláviában egyre nagyobb hatalommal rendelkező, a nacionalista húrokon játszó, tüskehajú, morcos tekintetű Milosevic tudta, hogy miként kell feltüzelni a népet, s azon a nagygyűlésen mondta ki először, hogy ha kell, akkor fegyverrel is megvédik a szerbséget az őt ért támadásoktól. Nemcsak Koszovóban, hanem szerte az országban. Hogy mire nem gondolt, gondolhatott? Arra, hogy negyedszázaddal később, szinte napra pontosan, Brüsszelben Hashim Thaci koszovói és Ivica Dacic szerb miniszterelnök kézjegyével látja el azt a megállapodást, amely a független (!) Koszovó és Szerbia kapcsolatainak további normalizálását hivatott elősegíteni… Bizony, ilyen furcsa dolgokat hozhat az élet azok számára, akik úgy érzik, hogy csalhatatlanok, mindenben a legjobbak és legerősebbek. Így volt ezzel a népirtó, százezrek haláláért, otthonaik feldúlásáért, életük tönkretételéért felelős Slobodan Milosevic-csel is. Pedig őt is elsodorta a népharag, alig 13 évvel az inkriminált szavak elmondása után. Hágában találta magát, de a törvényszéki ítéletet már nem érhette meg, zárkájában érte a halál. Most, hogy ez a történelminek is nevezhető megállapodás létrejött a két ország között, minden jó szándékú embernek örülnie kellene, hiszen így már könnyebb lesz szót érteni a két fél között, lassan megoldódik a Koszovóban élő mintegy 200 ezer szerb nemzetiségű polgár további sorsa, nem lesz szükség tüntetésekre, véres összecsapásokra a koszovói albánokkal, de a NATO békefenntartóival sem. Igen ez lenne a természetes, a józan ész ezt diktálja. De nem így történik. A 2008. február 17-e óta független Koszovó csaknem 2 millió lakosa nem lehet nyugodt, mert a „nagy szomszéd” még mindig nem nyugszik, valahogyan el akarja odázni a végleges békét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerb miniszterelnöknek Belgrádban tett nyilatkozata, miszerint „ez az első dokumentum, amely nemzetközileg is elismeri az észak-koszovói szerb önkormányzatok társulását, s biztosíték arra, hogy a koszovói hadsereg a NATO jóváhagyása nélkül nem lép erre a területre. Az egyezmény egyébként szerb részről még nem jelenti az egykori déli tartomány függetlenségének elismerését is…” A fenti szavakban egyébként a tipikus milosevici taktika jelenik meg, ő is megígért mindent a tárgyaló partnereknek, aláírta a tűzszünetek egész sorát, másnap azonban folytatódott a háborúskodás a korábbiak szerint, mígnem a nyugatiak megunták a sorozatos átveréseket és bombázni kezdték a volt kis-Jugoszláviát. A brüsszeli hírre egyébként elsőként az észak-koszovói szerbek „keltek fel” és hatalmas tüntetést tartottak Kosovo Polje városában, tiltakozva a számukra hátrányosnak vélt kontraktus ellen. Érdekes azonban megfigyelni ezeket az utóbbi időben zajló ottani megmozdulásokat. A tömegben egyre kevesebb a „hétköznapi civil” résztvevő, annál többen vannak viszont azok, akik valamilyen tisztséget töltenek be az észak-koszovói körzet településeinek önkormányzatában, azok vezetésében. Tudniillik eddig zömmel Szerbia finanszírozta ezeket a képviselő-testületeket, ezzel mintegy biztos hídfőt verve magának az ottani szerbséggel való kapcsolattartásban. Ha a megállapodás betűit a gyakorlatban is meg fogják valósítani, akkor ezeket a testületeket, egyidejűleg pedig a funkciókat is a koszovói közigazgatás veszi át. Nagyon sokan tehát megrövidülhetnek ezáltal, így azután ismét elő kell venni a nacionalista kártyát, hogy „elnyomatás alatt élünk, jogainkat csorbítják” stb. stb. Meg aztán nincs már a dicsőséges népvezér sem, aki újra beszólna, hogy: Senki sem verhet bennünket...! Nem nyugszanak bele ebbe a „szégyenteljes megállapodásba” az anyaországbeliek sem. Ezt mindennél ékesebben bizonyítja az a számtalan halálos fenyegetés, amelyet Ivica Dacic kormányfő és Aleksandar Vucic miniszterelnök-helyettes kapott az elmúlt napokban. A Szerb Radikális Párt ugyanis szórólapokon osztogatta a két vezető mobilszámát, így azután ezerszám érkeztek a készülékeikre a gyalázkodó sms-ek és a halálos leszámolást előre vetítő üzenetek is. A legtöbben a „szerb nép elárulásával, kapitulációval, a megszállás elismerésével és Koszovó elszakításának beismerésével” vádolják a két politikust, természetesen nyomdafestéket nem tűrő üzenetek formájában. Hogy ezek az üzenetek nem is oly’ veszélytelenek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Zoran Djindjic egykori miniszterelnöknek a meggyilkolása és több elhallgattatott politikusnak az esete. A nemzeti radikalizmus nem ritkán párosul azzal az agresszivitással, amely váratlan és tragikus fordulatokat vehet, de vannak ennek „gyengédebb” formái is. Példaként hozhatjuk fel a belgrádi Crvena Zvezda vízilabda csapat szurkolóinak szegedi és hódmezővásárhelyi bemutatkozását, amikor a derék ifjak előbb egyik szegedi étteremben megtámadták és megverték az egyik mérsékelt irányultságú szerb politikai párt vezetőjét, annak feleségét és a társaságukban lévő barátjukat (ez utóbbi kórházba is került). Miután itt befejezték áldásos tevékenységüket, Hódmezővásárhelyre települtek át és folytatták vandál cselekményeiket. Nem törődve a renddel és a szabályokkal, előbb áttörték a parkolóhely kordonját, majd a vízilabda meccsen leköpdösték a magyar csapat játékosait, üvöltöztek, dohányoztak, üvegeket dobtak a medencébe és sörrel öntözték le az újságírók számítógépeit… Mindehhez nyilván nem kell különösebb kommentárt fűznünk. Koszovó további sorsát viszont az idő határozza majd meg. A folyamatot ugyan lehet késleltetni, lassítani is, de megállítani már nem.