Az ezerarcú foci

A focihoz (újabban a politikához is) mindenki ért. Így azután szépen le tudjuk vezetni, hogy a 6-3-as időszakot, majd a berni vb-döntő elvesztését követő, még egészen elfogadható periódus meddig tartott és hol kezdődött a lejtmenet.

Egy kis túlzással talán azt is mondhatom, hogy egykoron ünnepnap volt, amikor családilag kilátogattunk egy-egy focimeccsre. A zsúfolásig megtelt stadion látványa, a kedvenc csapat megjelenése a zöld gyepen, a szikrázó, de nem durva szerelések, a győzelem mámora, de az esetleges iksz vagy akár a tisztes vereség is valami hihetetlen katarzist jelentett a labdarúgást kedvelőknek, a szurkolóknak. Nem beszélve a mérkőzést követő „elemzésekről”, melyek során a szurkolótársak kifejtették, hogy ők ugyan sokkal többet vártak a csapattól, mert ha a tréner nem azt a görbe lábú jobbszélsőt játszatja, akkor sokkal több beadás érkezik a kockafejű középcsatárnak, aki viszont nem tud hibázni. De így is elégedettek, hiszen nyertünk, a következő meccsen azonban ennél jóval több kell, remélhetőleg felépül addigra a nyurga középső védő, aki „lenyeli” az ellenfél támadóit. No, erre igyunk még egy kört!… Nosztalgia? Az. Nyilván nem e sorok írója az egyedüli, aki hasonló módon gondol vissza a nem is oly” régmúlt idők focijára. Arra, mikor még tényleg kivihette az ember a gyerekét a meccsre, nem kellett félni az immáron kötelező balhézástól, az utcán, a járműveken történő inzultusoktól, s attól, hogy a pályán bizony ritkán lát igazi focit, inkább „lötyögést”, jószerivel egy kis erőlködést, hogy a szereplők igazolják, igenis ők a győzelemre hajtanak. Ez pedig, tegyük a kezünket a szívünkre, nem váltja ki azt a fent említett katarzist, inkább azt a gyakori fogadkozást: no, ez volt az utolsó, ide se' jövök többet! Azután a következő meccsen ismét ott van, s nyilván ott lesz a többi összecsapáson is… A focihoz (újabban a politikához is) mindenki ért. Így azután szépen le tudjuk vezetni, hogy a 6-3-as időszakot, majd a berni vb-döntő elvesztését követő, még egészen elfogadható periódus meddig tartott és hol kezdődött a lejtmenet. A legtöbben az 1969-es világbajnoki selejtező mérkőzésre teszik ezt az időpontot. Mint ismeretes a magyar válogatott a franciaországi Marseille-ben 1969. december 3-án, pótselejtezőn 4-1-re kikapott a csehszlovákoktól, ezután soha nem tudott igazán talpra állni. Voltak fellángolásai, biztató eredményei, de a világ élvonalába, soha nem sikerült visszajutnunk. ( Pillanatnyilag a 30. hely körül tanyázunk.) Megint mások azt mondják: a labdarúgás belső viszonyainak romlása, a finanszírozás szabályozatlansága, a korrupció elharapózása e sportágon belül - ez tette a focit olyanná amilyen. Ebben is van igazság. Elegendő, ha csak arra gondolunk, hogy az ismert totóbotrányt követően néhány évtizeddel még a közelmúltban is belekeveredtünk abba a nemzetközi bűnbandába, amelynek Szingapúrtól Budapesten, Siófokon és Kaposvölgyén keresztül egészen Ladánybenéig 46 magyar gyanúsítottja van, akik 33 mérkőzés „megbundázásában” vettek részt! Elképesztő. Ilyen állapotban van a labdarúgásunk, csakúgy, mint azok, akik valamilyen módon kapcsolódnak, illetve hozzácsapódnak a focihoz. Persze, nem a segítés, hanem a haszonhúzás szándékával, amelyben szikrányi becsületesség sem fedezhető fel. Ha netán a bíróság végre alaposan megbüntetné őket, hogy sem nekik, sem a hasonszőrűeknek soha többé ne legyen kedvük ilyen piszkos ügyekbe keveredniük… Más, de a labdarúgás jelen állapotával és kísérőjelenségeivel mindenképpen összefüggésben van. A minap alkalmam volt megtekinteni a legmagasabb osztályban vitézkedő szegedi labdarúgók egyik edzését. Algyőn. Merthogy ott van műfüves pálya, megfelelő kiszolgáló objektumok, egyszóval csaknem ideális körülmények közepette készülhet a csapat a most kezdődő bajnokságra. S hogy miért nem Szegeden? Mert a Tisza-parti városnak napjainkra már lassan pályája sincs, nemhogy ideális körülményei. Ha arra gondolok, hogy egy hasonló nagyságú Győr, Debrecen, Pécs vagy mondjuk Székesfehérvár, Kecskemét milyen adottságokkal rendelkezik és szinte fényévnyire Szeged előtt van, akkor nagyon szomorú leszek. Tudniillik egyelőre csak a Teremtő a megmondhatója annak, hogy mikor lesz ebben a jobb sorsra érdemes városban ismét NB I-es mérkőzés, mikor tódulhat a közönség szombat vagy vasárnap délutánonként stadionba (ugyan melyikbe?), hogy szurkoljon kedvenc csapatának. Értem én azt a jó szándékot, amely létre hozta a mostani szegedi alakulatot, de a korábban vázolt légkör miatt nem vagyok túlzottan derűlátó. Bár tévednék, mert akkor nemcsak én, hanem a szurkolók nagy tábora is örülhetne. Azután itt van a válogatott. Az utóbbi időben meg-megcsillantotta azokat a képességeket, amelyeket a korszerű labdarúgásban el lehet várni egy csapattól. Azt mondtuk mi szurkolók, - s ami talán ennél fontosabb: a szakemberek is -, hogy reális esélyünk van a továbbjutásra a vb-selejtezőcsoportunkból. Erre mi történik? A famózus Magyarország-Izrael mérkőzésen történt szurkolói antiszemita megnyilvánulás miatt, nem a FIFA vagy az UEFA, hanem a bécsi Izraelita Hitközség és a szintén bécsi székhelyű Simon Wiesenthal Központ fordult panasszal a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség illetékes bizottságához. S az illetékes bizottság döntött: március 22-én üres lelátók előtt mérkőzünk a román válogatottal. Meg fizetünk 40 ezer svájci frank büntetést. Azt mondják: a szegény embert az ág is húzza. Ez most tökéletesen így van. De, hogy ne legyen e jegyzetnek annyira pesszimista befejezése, álljon itt az a hír, miszerint egy délvidéki (zentai) fiatalember március 22-én felutazik Budapestre, hogy legalább lélekben a magyar válogatottal legyen és részt vegyen a Felvonulási téren tervezett kivetítős meccsnézésen. Egészen biztos vagyok abban is, hogy nagyon sok magyar drukker vele lesz, lélekben is…