Vélemény: Menekülés a bizonytalanságba

A derék kanadaiak egy ideig fogadták is az álmenekülteket, de miután kiderült, hogy a magyarországi kérelmezők között emberkereskedők is vannak, akik galád módon kihasználják az itthonról (főleg Pápa környékéről) érkezett honfitársaikat, mindeközben pedig a kanadai államot is megsarcolják – különféle szociális juttatásokat vesznek igénybe -, kiborult az éjjeli: Hamilton város főügyésze például soha többé nem engedne be egyetlen magyarországi roma menedékérőt sem.

A kilencvenes évek elején riportkörúton több menekülttábort is volt alkalmam felkeresni, s ott a táborok vezetőivel, de magukkal a menekültekkel is beszélgetni. Mindez Németországban és Magyarországon történt, méghozzá azokban az években, amikor dühöngött a délszláv véres őrület. A Milosevic által feltüzelt nacionalizmus megtette a hatását: az előbb párt-, majd népvezér maga alá akarta gyűrni az egész Balkánt és abból Nagy-Szerbiát létrehozni, amelyben természetesen ő lett volna az első számú vezető. Nos, ebben az időszakban hallottunk talán a legtöbbet a menekültekről, előbb a vajdasági magyarokról, szlovákokról, majd a bosnyákokról, később a koszovói albánokról, de a háború vége felé, a daytoni béke-megállapodás előtt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Milosevic elveszíti a háborút, jöttek a szerbek is szép számban. A lengyel határhoz közeli Eisenhüttenstadt városának menekülteket befogadó állomása a német egyesülés (1990) óta „működött”. A kelet-európai országokban bekövetkezett rendszerváltás, a szovjet rabiga megszűnése után valamivel könnyebbé vált a határok átjárhatósága is, ezt használták ki azután az ázsiai és az afrikai menekültek csoportjai, akik minden áron a Kánaánt jelentő Nyugatra igyekeztek. Később csatlakoztak ezekhez a csoportokhoz a már említett nációk képviselői is. Az Odera folyó mellett épült táborban ott-jártamkor csaknem ezren voltak, kivétel nélkül menekültstátusra vártak, utána pedig letelepedésre. Az elsőt ugyan még megszerezhették, a másodikban már nem lehettek olyan biztosak, s ilyenkor várniuk kellett egy befogadó országra, amely szívesen látja őket, s munkát is tud biztosítani számukra. A befogadó tábor egyik vezetője hosszan beszélt arról, hogy micsoda sorstragédiák elevenednek meg előttük a menekültek elbeszélése nyomán, de arról is, hogy egyesek miként igyekeznek meglovagolni a könnyű érvényesülés lehetőségét. (Most már látjuk, hogy ma is vannak bőven ilyenek.) Nézze, mondta, s egy termetes, nagybajuszú, fekete bőrű emberre mutatott, ők már harmadszor járnak nálunk, egészen ismerősen mozognak a táborban. Jön a férfi és a felesége, hozzák magukkal négy gyermeküket, meg a két anyóst. Romániából érkeztek, politikai menekültként igyekeznek feltüntetni magukat, s mi nagyon jól tudjuk, hogy nem azok, de a 3-4 hónapos vizsgálati időt meg kell várniuk. Teljes ellátást kapnak, minden napra megfelelő fejkvótát márkában (akkoriban még márka volt a fizetési eszköz), amikor pedig megszületik az elutasító határozat, kitoloncoljuk őket. Barátsággal válunk el, mindig viszontlátással köszönnek, s viszik magukkal az itt megspórolt tőkéjüket. Azon otthon egy-két évig eléldegélnek. Akkor ismét útra kelnek… Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a szülőföldjüket valóban elhagyni kényszerülők is hasonló gazemberséggel akartak/akarnak élni, de voltak bőven hasonló történetek ebben az időszakban, a kilencvenes évek közepén. Akkortájt a békéscsabai befogadó tábor is zsúfolt volt, oda zömmel a délszláv háború elöl menekülők érkeztek. Legtöbben koszovói albánok, de akadt köztük szép számban délvidéki magyar, csakúgy, mint eritreai, szudáni, afgán, iráni is. Körülményeik nem hasonlíthatók össze az Eisenhüttenstadtban tapasztaltakkal, de itt is példás rend, tisztaság, fegyelem uralkodott, s a bentlakók elégedettek voltak a magyarok által nyújtott menedékkel. Sokan dolgoztak a városi üzemekben, köztisztasági vállalatnál, s kivétel nélkül mindannyian tanulták a nyelvünket. Egyesek, főleg az iskoláskorú gyermekek, már elfogadhatóan beszéltek is magyarul. Jövőjükről, kilátásaikról kérdeztem őket. Ilyenkor általában felhúzták a vállukat, ingatták a fejüket, nem tudták mi lesz velük. Sokan a már Nyugatra kijutott családtag, rokon, ismerős, barát segítségében bíztak. Abban, hogy küld számukra „garancialevelet”, ami egyben munkavállalási engedélyt is jelentett, akkor útra kelhetnek - a biztosabb jövő felé. Egyben azonban mindenki hasonlóan nyilatkozott: reméli, hogy hamarosan béke lesz a szülőföldjén, haza is térhet oda és soha többé senkinek nem kell menekültként, másra utalva bolyongania a világban. Ez a több mint másfél évtizeddel ezelőtti vágyálom, bizony, csak nem akar megvalósulni. Merthogy ma is özönlenek a menekültek, nemcsak hozzánk, hanem más országokba is. Ezrével jönnek napjainkban a hazájukat elhagyni kényszerülő, vagy egyszerűen a jobb megélhetés lehetősége által vezérelt migránsok. Akik közül mind többen választják Magyarországot célországnak. Mindeközben vannak megrázó történetek is, mint például a tavaly ősszel a Tiszába fulladt koszovói albánok vagy idén a 12 afgán gyerek kálváriája. Ez utóbbiak között voltak 5 (!) évesek is, de a legidősebb sem töltötte be még a 15. életévét! Szomorú ezt látni, hallani, különösképpen akkor, ha az ember nem tud segíteni. Mert ezeken a gyerekeken biztosan sokan segítenének, talán fognak is, de a jogi útvesztőkben nagyon kevesen igazodnak el és az is kérdéses, hogy hol és miként fejezik majd be a hazánkban való tartózkodásukat ezek a kisgyermekek. Ez tehát az út a bizonytalanba. Van azonban a „modern” migrációnak egy másik változata. Ez nálunk, pontosabban a tőlünk menekülők kategóriája. Csak az elmúlt néhány évben mintegy 4 ezer, zömmel roma honfitársunk kért menedékjogot Kanadában, azzal az indoklással, hogy itthon üldözik őket, veszélyben van a biztonságuk, nem jutnak munkához a hátrányos megkülönböztetés miatt. A derék kanadaiak egy ideig fogadták is az álmenekülteket, de miután kiderült, hogy a magyarországi kérelmezők között emberkereskedők is vannak, akik galád módon kihasználják az itthonról (főleg Pápa környékéről) érkezett honfitársaikat, mindeközben pedig a kanadai államot is megsarcolják – különféle szociális juttatásokat vesznek igénybe -, kiborult az éjjeli: Hamilton város főügyésze például soha többé nem engedne be egyetlen magyarországi roma menedékérőt sem. Ők tették ki ugyanis az észak-amerikai államba érkezők több mint 90 százalékát. Így hát valószínűleg sokan a kiutasítás sorsára jutnak. Arra viszont nyilván sokan kíváncsiak: mi lesz Kertész Ákosnak, a magyarokat itthon moslékzabálóknak nevező menekült és Mohácsi Viktóriának, az egykori szabaddemokrata parlamenti képviselőnek a sorsa, aki szintén menedékért esedezik a juharfák országában. Az ő útjuk is a bizonytalanságba vezet?