Vélemény: A vörösiszap katasztrófa nyomasztó hagyatéka

Azt azonban ők is megemlítették, hogy életük végéig nem fogják elfelejteni az apokaliptikus látványt, amikor betört hozzájuk a mindent elárasztó, maró-lúgos folyadék! Még mindig hallják az áradat moraját, csakúgy, mint az emberek jajveszékelését, az ólban, az istállóban bőgő, sivalkodó állatok fel-feltörő, majd szinte mindent elnyomó halálhörgését!

Két évvel ezelőtt történt Magyarország eddigi legnagyobb természeti katasztrófája: 2010. október 4-én átszakadt az ajkai vörösiszap-tározójának a gátja és mintegy 700 ezer köbméternyi zagy zúdult a környezetre, 40 négyzetkilométeren csaknem 2 méter magasságban árasztotta el Kolontár, Devecser és Somlóvásárhely településeket. A lúgos, maró hatású ipari hulladék tönkretette a Torna patak teljes élővilágát, a szántóföldeken a termést, megsemmisítette a lakóépületeket, az utakat, az ivóvizet. De ami a legelszomorítóbb: ebben a szerencsétlen ökológiai katasztrófában 10 ember meghalt, 150-en pedig maradandó sérülést szenvedtek! Hogy mi okozta a tározó meghibásodását és a hatalmas mennyiségű vörös-iszap kiömlését? Az eltelt időszakban számtalan szakértői vizsgálatot végeztek és az eredményekről is beszámoltak a nyilvánosságnak. Műholdas mérések szerint a tározó gátrendszere évente legalább egy centiméterrel mozdult el, ami egy ilyen érzékeny létesítmény esetében roppant veszélyes, de a túltelítettség, a nagy mennyiségű csapadék is hozzájárult a szerencsétlenséghez. Egyöntetű azonban a megállapítás, hogy az emberi gondatlanság és felelőtlenség játszotta a legnagyobb szerepet az ilyen volumenű katasztrófa bekövetkeztében. Ennek megfelelően a tragédiát követő napokban azonnal elő is állították az üzemeltető MAL Zrt. illetékeseit, kihallgatták, majd szabadlábra helyezték őket. Nehezen felejthető az a két évvel ezelőtti híradós jelenet, amikor Bakonyi Zoltán, a cég vezérigazgatója távozott a kihallgatásról, mosolyogva fordult a kamerák felé, két ujjával a győzelem jelét mutatta, majd beült a rá várakozó luxusautóba és sietősen elhajtatott. Tőle alig néhány kilométerre már a 10 áldozat temetését készítették elő a hozzátartozók, a sérültek életéért, egészségéért pedig a környező kórházakban küzdöttek… Micsoda óriási cinizmus és morális nihilizmus kell egy ilyen – a jóérzésű emberekben utálkozást kiváltó - mozdulathoz! A katasztrófát követően azonban a magyar kormány nem ült ölbe tett kézzel, hanem igyekezett a tőle telhető leggyorsabban, leghatékonyabban segíteni a bajba jutottakon. Ugyanez mondható el a segélyszervezetekről, a civil egyesülésekről, számtalan alapítványról, csakúgy, mint az ország polgárairól, akik hihetetlen együttérzésről, segítőkészségről tettek tanúbizonyságot. Nemcsak az anyagi támogatásuk volt jelentős, hanem az a rengeteg humánus gesztus, amelyet a szerencsétlenül járt családok iránt nyilvánítottak ki a kis haza minden részéről a polgárok: elvitték magukhoz a fedél nélkül maradt családokat, hogy amíg átmenetileg nem rendeződik a helyzetük, ellátásban részesüljenek, azoknak a gyerekeknek, akik nem járhattak iskolába, biztosították a saját környezetükben a tanulási lehetőséget. De rengeteg hasonló nemes cselekedetről hallottunk annak idején – a tartós élelmiszer, a ruha- és lábbeli gyűjtéstől, a tankönyvek, a játékok gyűjtéséig. A magyar állam eddig 38 milliárd forintot költött a katasztrófa által lerombolt házak és a környezet újjáépítésére, szanálására. Devecseren csaknem 100, Kolontáron pedig 30 új házat építettek fel azoknak, akiknek nemcsak az otthonuk, hanem mindenük odaveszett az iszapömlésben. Ezenkívül segítették azokat is, akik megrongálódott épületeiket voltak kénytelenek javítani, újjáépíteni. A házakba egy évvel a vörösiszap-ömlés után beköltözhettek lakóik, de felépítették a közösségi épületeket is – az iskolától a művelődési házig mindent. Megtisztították a Torna patak vizét, a környező termőtalajt, hogy a mezőgazdaságból élők tovább tudjanak dolgozni és élni. Egyszóval olyan csodálatos eredményt hozott az összefogás, amely példa nélküli ebben az inkább széthúzó, mint összetartó társadalomban. Egy elemét azonban nem sikerült és valószínűleg nem is sikerül majd elfelejteni és igazán helyre hozni ennek a szörnyű katasztrófának: az emberek lelki békéjét és megnyugvását. Makovecz Imre tervei és 22 állami erdőgazdaság támogatásával épült fel Devecseren az az ökumenikus kápolna, amelynek avatása a tragédia második évfordulóján volt, s a szertartást követően sokan emlékeztek vissza a két évvel ezelőtt történtekre. Azok, akik elveszítették hozzátartozójukat, soha nem múló gyászról, az értelmetlen halál okozta fájdalomról beszéltek, azok, akiknek mindenük odaveszett, de új otthont kaptak a magyar államtól, a hála és a köszönet hangján szólaltak meg. Azt azonban ők is megemlítették, hogy életük végéig nem fogják elfelejteni az apokaliptikus látványt, amikor betört hozzájuk a mindent elárasztó, maró-lúgos folyadék! Még mindig hallják az áradat moraját, csakúgy, mint az emberek jajveszékelését, az ólban, az istállóban bőgő, sivalkodó állatok fel-feltörő, majd szinte mindent elnyomó halálhörgését! S most tegyük fel a kérdést: hol vannak azok, akik felelnek, felelniük kellene ezért a szörnyűségért? Vagy egyáltalán felelniük kell? Igen. A Veszprémi Törvényszéken szeptember végén, csaknem két évvel a katasztrófa bekövetkezte után, megkezdődött az a büntetőügy, amelynek 15 vádlottja van, mindannyian a MAL Zrt. tisztségviselői és alkalmazottai. Az ügyész letöltendő börtönbüntetést kért minden egyes vádlott esetében. Óvatos becslések szerint is legalább egy évet vesz igénybe mire az igazságszolgáltatás pontot tesz az ügy végére és ítéletet hirdetnek a bíróságon. Erősen bízom azonban abban, hogy ezúttal egyik vádlott sem távozik a tárgyalóteremből a győzelem jelét mutatva!