Ötödik hét - „Nem beszélek magyarul”

Az idő még mindig nem javult meg, szürke és hideg továbbra is. Sőt, amit még nem is mondtam, havat is látni a városban, mert mint ahogy idén Szegeden, itt, Anchorage-ban is télen összegyűjtötték a havat, és elszállították a város külsőbb körzeteibe. Az idei télen annyira sok volt a hó, hogy vannak kupacok, amelyek még most is több méteresek, mert nem sikerült elolvadniuk.

Ami viszont nagyon jó, és a hideg ellenére sem zavar, az az itteni csapvíz. Gleccserekből nyerik, nagyon hideg, és nagyon finom. Semmilyen más csapvízhez vagy ásványvízhez nem hasonlítható. A hetem első fele gyorsan eltelt, már akkor készültünk a nagy New York-i utazásra. Csütörtökön reggel indult a gépünk, és Seattle-ben kellett átszállnunk. A repülőtér akkora ott, hogy vannak olyan terminálok, ahova úgy lehet eljutni, ha felszállunk a reptér metrójára. Hajnali egy körül érkeztünk meg Newark-ba, ez New Jersey és New York City mellett van. Éjszaka repültünk, aminek nagyon örültem, mert a kivilágított városok felülnézetből hihetetlenül jól festettek. Sőt, a távolban még egy vihar is volt, villámlást is láttunk. Négy óra a különbség New York és Anchorage között, úgyhogy egy kicsit megint át kell állnom. New Jerseyben töltöttük az éjszakát, New York fattyú kisöccsében, ahogy David mondta. Péntek reggel elmentünk egy dínóparkba, mert Iona teljesen odavan a dínókért. Az utóbbi hetekben én is megtanultam a főbb dínófajtákat, sőt, nem csak a nevüket, de lerajzolni és kiszínezni is kiválóan tudom őket. Tájékozódtam a táplálkozásukról, és minden főbb jellemvonásukról, tehát én is bennfentesként élvezhettem a parkot. Béreltünk egy autót az itt tartózkodásunkra, és elutaztunk Binghamptonba, Patty nagynénjéhez. Itt kaptam egy szabadnapot, és a nap nagy részét a hotelben töltöttem, ami biztos pazarlásnak tűnik, de annyira jól esett, mert az utóbbi hetekben voltak kisebb nagyobb hullámvölgyeim. Persze a városba is besétáltam, nem egy nagy hely, de aranyos kis egyetemi város. A kocsiról annyit, hogy hihetetlenül jó: amellett, hogy nagy és tágas, még okos is. Úgy hívjuk, hogy ’smart car’, azaz okos kocsi a telefonok mintájára, mert nem elég, hogy nem kell kulcs a beindításhoz, még bezárni sem kell, hanem érzékeli, hogy a gazdája, akinél a ’kulcs’ van, éppen hol tartózkodik. Ezen kívül persze számítógép is bele van építve, és az ülések is fűthetőek. Az utolsó reggelünkön elmentük egy étterembe reggelizni, de nem is ez az érdekes, hanem hogy amikor kijöttünk, Sarah, a nagynéni bemutatott három barátnőjének minket, és az egyik elmesélte, hogy ő is volt már Magyarországon például a Balatonnál, és hogy milyen finom volt a bor. Még be sem fejeztük a beszélgetést, amikor megjött egy idős házaspár, akiket Aunt Sarah szintén ismert, és amikor bemutatkoztam a bácsinak, és mondtam, hogy magyar vagyok, akkor csak annyit mondott: „Nem beszélek magyarul”. Csak álltam ott, és egyszerre nevettem, mert annyira vicces és meglepő volt a helyzet, másrészt pedig meg voltam hatva, hogy ennyien ismerik az én kicsi országomat. Egész sok emberrel találkoztam már, aki járt már Magyarországon, és mindenki nagyon elismerően nyilatkozott, ami olyan jó érzés. Most pedig itt vagyok egy Lake George nevű tó mellett, mert elkezdődött David családjának a négy évenként megrendezésre kerülő családi találkozója, nagyjából ötven-hatvan emberrel. Egy hatalmas háromemeletes kúriában lakunk, ami azért annyira nem nagy, hogy egy ekkora megacsalád jól elférjen. Én például a dolgozószobában kaptam helyet, ahol az ablakok hatalmasak, függöny viszont nincs rajtuk. De mindegy, azért az jó, hogy csak az enyém, és van egy hely, ahova elvonulhatok, ha meguntam a sok új embert, és az otthoniakkal szeretnék beszélni. Egy hetet töltünk itt, plusz egy napot még New York városban, majd irány vissza Anchorage, rá másfél hétre, pedig irány Frankfurt és Szeged!