Vélemény: Átlagmagyar

„Azok hozták magukat, akik nincsenek rivaldafényben, akik, mint az átlagmagyar, nap-mint nap megküzdenek a világgal és önmagukkal, mert nagyon jól tudják magukon kívül, egyre kevesebbekre, egyre kevesebbre számíthatnak, ha nem akarják feladni álmaikat.”

Nem tudni, ki mit remélt, a várakozásokról – tudtommal - nem készült felmérés, ami nem meglepő, de jó lenne, ha lenne ilyen kordokumentumunk. Miben reménykedik, bízik az ezredfordulót követő negyedik olimpia idején a magyar, hogyan méri fel erejét a nemzet? Annyit tudunk egy nemzetközi közvélemény kutatásból, hogy a magyar szurkolók legtöbbjét – 44 százalékát - az úszás érdekelte (nyilván itt vártunk hagyományosan jó eredményeket), majd a vízilabda és a foci (13, illetve 10 százalékban). Hogy hány aranyat reméltünk, azt tehát nem tudjuk hivatalosan, de a közbeszéd része volt az elmúlt napokban. Én azt tapasztaltam, hogy többnyire óvatosak voltunk, meg is volt rá minden okunk, magam, három-négy számban képzeltem magunkat a dobogó legfelső fokára. Egyrészt bennem volt a csalódás félsze, másrészt a hazai versenysport világának korábbi fénye kissé megkopott, a kevesebb csillogástól, kevesebb eredményt vizionáltam. Persze, titkon bízik az ember, de az ország, a helyi társadalom állapota rányomta bélyegét az ábrándokra. Most, a vasárnapi harangszónál, az olimpia utolsó napján látszik: tévedtem, tévedtünk, van még bennünk tartalék, és pont azokban, akiket kevésbé ismerünk. Hogy vajon miért pont bennünk? Ezen nagyon is el kell rágódnunk az elkövetkezőkben.

Azok hozták magukat

, akik nincsenek rivaldafényben, akik, mint az átlagmagyar, nap-mint nap megküzdenek a világgal és önmagukkal, mert nagyon jól tudják magukon kívül, egyre kevesebbekre, egyre kevesebbre számíthatnak, ha nem akarják feladni álmaikat. Ezek az álmok pedig, nem lehetnek ábrándok csupán, a sport már csak olyan, hogy nagyon bele kell magát tennie az embernek, ha eredményt akar. És még néha ez is kevés a győzelemhez. Nem egy hírességünk, büszkeségünk érezhette úgy, nem felet meg az elvárásoknak, pedig „mögöttük volt az ország”, sok pénzt öltek beléjük, hogy jól teljesítsenek: nekünk. És persze, e nemes nemzetközi versengés lényege, hogy mindig új győzők tűnnek fel, mégis ilyen elképesztő eredmények mellett is mintha csalódottak lennénk. Van is miért, nincs is miért! Esetünkben minden arra vall, hogy a profi menedzsmenttel rendelkező, jól szponzorálható sportágak képviselői – mindent összevetve – alul maradtak, a nem is annyira „amatőrökkel” szemben. Ami engem különösen meglepett, az a média hozzáállása. Nem vagyok egy Nemzeti Sport fan, de én még emlékeztem a „régi” Risztov Évára, amikor pedig kiderült, hogy az élen úszik kitartóan, bizony akkor kezdtek utána bányászni, ki is ő valójában. És persze Szilágyi Áron… Hogy a többi, eddig az ismeretlenségben edző éremszerzőnket ne vegyük sorba! Persze, lehet azt mondani, hogy így van ez rendjén, hogy előbb fel kell jutni a csúcsra, a dobogóra, de ne feledjük a pontszerzőket sem, bizony egy hatodik hely is komoly sportteljesítmény, azt sem adják ingyen egy olimpián, de legalább is többet ér egy legyintésnél. Olimpiai szereplésünkre tekintve, bátran kimondhatjuk, a magyar irigylésre méltó nemzet, minden tekintetben és összevetésben megálljuk a helyünket a világ élvonalában. De az is kiviláglik, csapatjátékokban nem tudjuk hozni a világszínvonalon elvárható szintet. Négy ember még csak kihozza a maximumot magából, de ötről nem tudunk hatra jutni! Ebben bőven benne van a magyar társadalom mai állapota, a koncentráltan összefogni képtelenségünk, és ennek minden nyűge. Egyéni teljesítmények vannak, egyszemélyes jövőképek: ez ma Magyarország, ez ma a magyar! Éppen ezért ódzkodni kellene az elért fantasztikus eredmények politikai kisajátításától, bár – sportnyelven szólva – a labda nagyon fel van adva! Most már elmondható, hogy látszatra az Orbán kormányok hozzák a szintet (2000-ben nyolc arany, hat ezüst, három bronz), de valójában ezekben a produktumokban mindig benne van az előző ciklusok elmúlt két éve és támogatása. Ott vagyunk, hát a világ élvonalában, és nem csak az öngyilkossági statisztikák szerint. Becsüljük meg ezt, becsüljük meg hát magunkat, és azokat a küzdeni tudókat, akiknek mindezt köszönhetjük! Érdemes a sportba fektetni, mert egyemberként lélekemlő pillanatokat okozhat Fideszesnak és MSZP-snek egyaránt. Az elmúlt napokban ismét jó volt magyarnak lenni! És még jobb lett volna, ha lett volna egy csapat. Anélkül meg, Minarik Ede óta tudjuk, nem elég kerek a világ.