Az 1. hét – borjadzik a gleccser

Mielőtt útnak indultam, igazi gimnazistaként annyi minden más járt még a fejemben, és mindig olyan messzinek és hihetetlennek tűnt az utazás, hogy még amikor felszálltam a repülőre, akkor sem nagyon fogtam fel, hogy most két hónapot tényleg Alaszkában fogok eltölteni.

A repüléstől, bevallom őszintén, kezdetben nagyon féltem, de aztán amikor a csomagjaimmal minden rendben volt, és elbúcsúztam a családomtól Frankfurtban (ugyanis csak innen lehet átszállás nélkül Európából Alaszkába jutni), akkor egy picit megnyugodtam. A repülőút valamivel több, mint kilenc óra volt, az időeltolódás pedig tíz óra mínuszban, tehát a gépem délben indult, és kicsivel dél előtt érkezett meg, úgyhogy olyan volt, mintha időutaztam volna. A húgaim szerint én „a múltban élek”. Amúgy amióta csak itt vagyok, folyamatosan számolok: azt, hogy otthon mennyi az idő, a dollárt forintba, a mérföldet kilométerbe, a Farenheintet Celsiusba kell átszámolnom. Nagyon kedvesen fogadtak itt, nem csak Patty, David és Iona, a család, akikhez érkeztem, hanem a nagyszülők, a testvérek és egyéb ismerősök is, akik elvileg még emlékeznek rám hároméves koromból. Mindenki nagyon közvetlen, talán néha túlságosan is. A boltban, sőt bárhol, megkérdezik tőlem az emberek, hogy hogy vagyok, amikor erre nyilván ugyanazt felelem mindig, hogy jól, és otthon meg sem fordul senki fejében, hogy ezt egy idegentől megkérdezze. Azt pedig, ahogy beszélgetnek, érdemes megfigyelni, néhányan mintha valami színpadon lennének, folyamatosan mutogatnak, és a hangjukkal és az arcukkal is folyamatosan játszanak. Vasárnap érkeztem meg, tehát, és otthon már mentem volna aludni, de itt még egy fél napom hátra volt, még át kellett állnom. De azért, hogy ébren tudjak maradni, Pattyék rögtön elvittek megmutatni a várost biciklivel (nagyon szép bicikli utak vannak). Mindent hegyek vesznek körül, de az, hogy ezek a hegyek mekkorák, és mennyi van belőlük, még egy nem-szegedit is megdöbbentene. Az idő meglehetősen hideg, sőt… Rajtam mindig legalább kettővel több réteg van, mint a helyieken, és ami nekik már meleg, az nekem meg sem közelíti a meleget. A héten elmentünk az állatkertbe, ahová a sérült állatokat viszik meggyógyítani, illetve felnevelni. Szombaton elutaztunk Sewardbe, ahol egy hajóval bejártuk a közeli gleccsereket és szigeteket. Szerencsére végig sütött a nap, bár a hajó sokszor olyan gyorsan ment, hogy a könnyet is kifújta a szél a szemünkből. Elvileg csak nagyon ritkán lehet bálnákat látni, mi viszont már az első órában (a hatból) láttunk négyet, majd még vagy további tízet. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a bálnák egymással szemben ugrándoztak a naplementében, mert általában csak a hátukat láttuk, ahogy a hajó mellett kergetőztek. Imádják a hajók által keltett hullámokat, és ha a hajó megállt, hogy a kapitány például elmesélje, hogyan borjadzik a gleccser, a bálnák fenyegetően körözni kezdtek, hogy induljunk már végre. Láttunk még rengeteg madarat – köztük az ’észak pingvinjét’, a szép színes lundát - vidrát, fókákat, köztük oroszlánfókát is. Mellékelek néhány képet, a legtöbbet a hajóútról. A jövő héten lesz július negyedike, amelyre nemcsak az itteniek, hanem egész Amerika nagyon készül, mi pedig elutazunk egy északi indián faluba, Nenanába, és az egykori aranyásók Mekkájába, Fairbanksbe. Ezekről majd a következő beszámolómban mesélek.