Vélemény: Államigazgatás kontra önkormányzat

A helyi közösségek identitásmeghatározásának legelső momentuma, hogy valahogy szeretnék elnevezni közterületeiket, városrészüket. Addig, amíg a tanácsrendszerben a központból határozták meg, hogy melyik helyen mit nevezzen át Leninről, Marxról és társaikról, az önkormányzatiság magában rejti ezeket a kérdéseket is.

A múlt hétfői írásomhoz érkezett

kommentekből

kiderült, a Kedves Olvasók is úgy gondolják, hogy a járások létrehozása túlmutat a kormányzati kommunikációban szereplő adminisztrációs célokon. Az is látszik számomra, hogy a hozzászólók sok esetben keverik az államigazgatási és az önkormányzati jellegű feladatokat. A kettő közötti különbség megértéséhez igyekszem most némi adalékkal szolgálni.

Dekoncentráció kontra decentralizáció

A szakzsargonban dekoncentrált szerveknek, röviden dekónak nevezik azokat a szakigazgatási szerveket, melyeket kevés kivétellel tavaly január 1-től magukba olvasztottak a megyei kormányhivatalok. A dekoncentrált szervek túlburjánzása a ’90-es években indult meg, nem csekély mértékben annak köszönhetően, hogy a tanácsokat felváltották az önkormányzatok. A dekók feladatait az "átkosban" javarészt a tanácsi szakigazgatási szervek látták el, ami akkoriban a kormányzat számára nem okozott nehézséget: magukat a tanácsokat is államigazgatási szervnek tekintették, sőt a harmadik, 1971-es tanácstörvényig még az önkormányzat kifejezés használatától is irtóztak. Az államigazgatási szervezetrendszert jellemző dekoncentráció ugyanis nem szól többről, mint a döntéshozó és az ügyfél közötti földrajzi távolság lecsökkentéséről. Az ég világon semmi köze nincs a helyi sajátosságokhoz, sőt – szerintem – akkor működik a legjobban, ha semmiféle helyi kötődése nincsen. Önök szerint melyik a hatékonyabb, ha a

„mi kutyánk kölyke”

a körzeti megbízott, illetve vezeti a rendőrőrsöt vagy ha egy kívülről jött, a helyi közösséghez érzelmileg kevésbé kötődő személy látja el ugyanezeket a feladatokat?

A dekoncentráció lényege ugyanis nem más, mint az, hogy a kormányzati célokat érvényesítse helyi szinten, azaz sok esetben olyan dolgokat is lenyomjon az érintettek torkán, amiket maguktól nem biztos, hogy végrehajtanának. A decentralizáció ezzel szemben a helyben kialakult igényeknek igyekszik megfelelni, megjelennek benne azok a sajátosságok, amelyek a közösséget megkülönböztetik a többitől. Természetesen mindez nem mehet a jogszerűség, a szakmaiság rovására, így szükséges az, hogy az állam (a kormány) valamiféle kontrollt gyakoroljon a helyi hatalomgyakorlás felett.

Az önkormányzat fogalma

Az általam használt önkormányzat fogalom Reinhard Hendler

német jogászprofesszortól származik, a rendszerváltás időszakában Kaltenbach Jenő

vette át

:

„Az önkormányzat esetében közjogi szervezeti egységekről van szó, amelyek az államszervezethez tartoznak, ugyanakkor az állam közvetlen hivatali rendszerétől intézményesen önállósultak, és jellemző sajátosságuk, hogy bizonyos közügyeket az azok által különösen érintett személyek, az érintettek, saját felelősségükre (azaz legfeljebb állami törvényességi felügyelet alatt) igazgatnak.”

Mint láthatjuk, a definíció nem feltétlenül csak a helyi önkormányzatokra szűkíti le az önkormányzat jelentését, bármilyen más közösséget (például egyetemet) fel lehet ruházni ezzel a jogkörrel. Egy valami nem vitatható el: bármilyen önkormányzatról is beszélünk, azt az államszervezet részének kell tekintenünk, tehát a létéről végső soron az állam dönt. Azaz, a Parlament dönthet úgy, hogy az önkormányzás jogát elveszi az egyes településektől, és egy nagyobb területi egységnek (például járás) adja, illetve a köztársasági elnök jogkörébe tartozik a községgé nyilvánítás, ami a mai magyar viszonyok közepette az önálló önkormányzat létrehozatalát jelenti. Nagyon lényeges viszont, hogy a kormánynak az önkormányzatok felett pusztán törvényességi felügyeleti joga van, ezt látják el hazánkban a megyei kormányhivatalok. Azt is meg kell jegyezni, hogy az önkormányzat közjogi kategória, azaz semmi köze nincsen az egyesülési szabadsághoz.

Technokrácia kontra civil szerveződések

Az önkormányzatiságot viszont nem lehet mérőszalagokkal, népszámlálással kialakítani. Kell hozzá valamilyen közösségi identitástudat is. Az én problémám évek óta az, hogy a mindenkori kormányok hajlamosak erről megfeledkezni. Emlékeznek még a Gyurcsány-kormánynak arra az elképzelésére, amely a megyei önkormányzat helyébe regionális szervet épített volna? Technokrata, hatékonysági szempontból logikus, ezt az elmúlt évek folyamatai is bizonyították. De milyen regionális kötődése van egy átlagpolgárnak? Ha az utca emberét megkérdeznénk, kis a valószínűséggel tudná csak megmondani, hogy Szeged a Dél-alföldi Régióhoz tartozik. Főleg úgy, hogy a helyi napilapot Délmagyarországnak hívják. Van-e a ma emberének megyei kötődése? Szegeden valószínűleg nem sok, hiába megyeszékhely a város. A szegediek nem szavazhatnak a megyei önkormányzat képviselőire, holott a megyei testület olyan identitás-meghatározó döntéseket is hozhat, mint például a

megyei díszpolgári cím

adományozása. Sőt, ha nagyon akarná a megye lakosságának kevesebb mint a fele által választott közgyűlés akár a megyei címert, zászlót is megváltoztathatná! Ezeken persze senki nem gondolkozik, a hangsúly a piszkos anyagiakon van évek óta. De a helyi identitáskeresés természetesen településen belül is érvényes. Az egyes településrészeken a régi és az új önkormányzati törvény is lehetővé teszi részönkormányzatok létesítését. Szegeden tradicionálisan ilyen volt az azóta kivált Algyő, a

kiválás gondolatával kacérkodó

Kiskundorozsma, illetve Tápé és Szőreg vagy legújabban Szentmihály. A helyi közösségek identitásmeghatározásának legelső momentuma, hogy valahogy szeretnék elnevezni közterületeiket, városrészüket. Addig, amíg a tanácsrendszerben a központból határozták meg, hogy melyik helyen mit nevezzen át Leninről, Marxról és társaikról, az önkormányzatiság magában rejti ezeket a kérdéseket is. Meghatározni azt, hogy kinek állítsanak szobrot. Ehhez azonban széles körű összefogásra van szükség. Kisebb településen ez könnyebben megy: a Fejér megyei Csókakő 1300 fős lakossága eldöntötte, és valószínűleg

meg is fogja valósítani

az ország első köztéri Horthy-szobrának felállítását. Nagyvárosban, amint

Szeged példája is mutatja

, ugyanez nehezebben megvalósítható. Nálunk hasonlóan bonyolult ügy a városrészek elnevezése is. Ebben egy picit még én is kukacoskodok. Semmi kifogásom az ellen, ha a helyben lakók

Kálváriának nevezik el

a városrészüket. Ebben elsősorban ők érintettek. Viszont felmerül bennem a kérdés: vajon azzal tisztában vannak, hogy

a latin eredetű Kálvária

a héber Golgota megfelelője, ami magyarul annyit tesz: „koponyák helye”. Biztos, hogy ennek ismeretében a többség ragaszkodni fog a bibliai elnevezéshez?