Vélemény: Karácsonyi tanúságtétel

Ha majd Szentestén körülálljuk a karácsonyfát, akkor amellett, hogy hálát adunk a Teremtőnek azért, mert megőrzött bennünket, mert áll a fenyő meleg otthonukban és szerény ajándékokkal kedveskedhetünk szeretteinknek, gondoljunk azokra, akik nem érezhetik át a megajándékozottság gyönyörű érzését.

Nincs annál szebb látvány, mint amikor az ember nézi apró gyermekei vagy unokái csillogó szemeit, kipirult arcukat és az izgalomtól remegő kezeiket, ahogyan bontják a karácsonyfa alatt számukra elkészített ajándékot. A kicsiny emberke még őszintén tud örülni, nem rejti el érzelmeit, mint a felnőttek és hangot is ad az események feletti tetszésének vagy az ellenkezőjének. Látni lehet az arcán, amikor kinyitja a kis vagy a nagy dobozt, hogy vajon megörvendeztette-e a benne lévő játék, ruha, mesekönyv, édesség, esetleg a szerettei részéről meglepetésnek szánt tárgy, aprócska holmi. Ha igen, akkor még kipirultabbá válik az arcocskája, félrevonul az immáron saját tulajdonát képező ajándékkal és alaposan szemügyre veszi, gusztálja, ki- vagy felpróbálja, azután a karácsonyfát körülállóknak külön-külön bemutatja a birtokában lévő tárgyat. Ha nem találkozott a szülők, a nagyszülők, a testvérek vagy a rokonok által vásárolt ajándék a gyermek által támasztott elképzelésekkel, akkor apró felhőcske jelenik meg a gyermekember homlokán, sokáig forgatja, majd visszahelyezi a fenyő alá a már kibontott holmit. S nem szól semmit, csak látszik rajta, hogy bizony csalódott. Nos, ezt a jelenetet szeretné elkerülni minden hozzátartozó, a szülő, a nagyszülő, a testvér, a rokon, mert ugyebár ezen az ünnepen a legszebb az örömszerzés, ha csak pillanatokra is, de mindenki szeretné látni azt az önfeledt vidám mosolyt, hallani a csilingelő kacajt és érezni a hozzá futó gyermek ölelő karjainak melegségét. Tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be: gyerekként nekünk is voltak ilyen élményeink és később szülőként vagy nagyszülőként is kerültünk a fentebb leírt szituációkba. Azután, amikor már érett fejjel megpróbáltunk magyarázatot találni a kisebb-nagyobb sikertelenségeinkre, annyi minden megfogalmazódott bennünk: talán túl korán vásároltunk a gyereknek autót, társasjátékot, kifestőkönyvet - nem érti még, nem élvezi a vele való játékot, a foglalatosság lényegét. A szülő ugyebár szereti abba az álomba ringatni magát, hogy a gyereke már nagy, már többet tud, jobban ért valamihez, mint az a korosztályára jellemző. Hát, nincs mindig így. De az ember azért ember, hogy esendő legyen, időnként tévedjen, még véletlenül se csináljon mindent tökéletesen. Nem is csinál, ezt mindennél ékesebben vetíti elénk a bennünket körülvevő világ… S ha már a bennünket körülvevő (nem mindig ölelő) világ került említésre, akkor kénytelen vagyok e rövid jegyzetben nemcsak a romantikus-nosztalgikus elemeket említeni, hanem azokat is, amelyek mindinkább nyomasztanak bennünket, és az adventi, karácsonyi időszakban mindennél markánsabb módon mutatkoznak. Nevezetesen, hogy nagyon sok gyermek, fiatal és felnőtt kerül messze attól a szívet melengető élménytől, amelyet írásom első részében vázoltam. Nem jut pénz sem ajándékra, sem karácsonyfára, egyeseknek hajlékra sem. Olvasom, hogy a civil szervezetek, az egyházi karitatív egyesületek hatalmas mennyiségű adományt gyűjtöttek össze az idei karácsonyra, igyekeznek eljuttatni mindazoknak, akiknek nem jutna az ünnepre meleg étel az asztalra és ajándék a gyermekeknek. Megható az a törekvés, ami ilyenkor megnyilvánul az egész országban. Egyik lelkipásztor ismerősömtől hallottam, hogy bejött hozzá a plébániára egy idős házaspár, átadott egy borítékot, mondván, hogy ezt adják át egy olyan családnak, akinek szebbé tudják tenni a karácsonyát, megemlékezve a betlehemi kisded születéséről. De az ismert „cipősdoboz ” vagy a Mikulás-gyár akciók során is találkoztunk igazán megható esetekkel. Ezeknek ugyanis van egy külön nevelő célzatú eleme is: a gyerekek saját játékaik, holmijuk közül választottak olyanokat, amelyeket felajánlottak szegény sorsú társaiknak. Tudjuk, hogy az apróságok, de a nagyobbacskák sem válnak meg könnyen játékaiktól vagy mesekönyveiktől, netán egy-egy kedvesebb ruhadarabjuktól. Ezért dicséretes az az ezer és ezer felajánlás, amelyet a kicsik tettek, s amelyek célba éréskor örömet szereznek e napokban a hazai és határon túli kortársaiknak. S ha már a határon túli rászorulókról teszünk említést, ne feledjük megjegyezni, azt az erdélyi ferences papot, akinek „saját cipősdoboz akcióját” szinte az egész világ csodálja és elismeri. Böjte Csaba atya bizonyította és bizonyítja, hogy jóindulattal, testvéri szeretettel, áldozatkészséggel milyen messzire el lehet jutni a rászorulók megsegítésében. Ő mondja Ablak a végtelenre című könyvében:”A gazdag, jóléti államok hagyják éhen halni a nélkülözők millióit, míg polgáraik dúskálnak a feleslegesben. Sokan cigarettával, alkohollal, kábítószerrel pusztítják saját magukat, és vannak, akik busás hasznot húznak abból, hogy erre másokat is rávesznek…” Majd egy kicsit később megjegyzi:”Az irgalmas szeretetből vállalt adomány áldozat - mert bizony áldozat lemondani a keservesen megkeresett pénzről, és nem magunkra költeni (…), de ha ez csak képmutatás, színlelés, akkor nem segít rajtunk. Ha valóban belülről jön, akkor Isten előtt nagyon kedves.” Azt hiszem ennél érzékletesebben nem is lehet kifejezni a szeretet és az együttérzés példamutató, egyben követendő tanúságtételét. Ha majd Szentestén körülálljuk a karácsonyfát, akkor amellett, hogy hálát adunk a Teremtőnek azért, mert megőrzött bennünket, mert áll a fenyő meleg otthonukban és szerény ajándékokkal kedveskedhetünk szeretteinknek, gondoljunk azokra, akik nem érezhetik át a megajándékozottság gyönyörű érzését. A jövőben pedig igyekezzünk megtenni mindent, hogy egyre kevesebb ilyen rászoruló honfitársunk legyen - határon innen és túl.