Vélemény: Adventi zsörtölődés

Nyomulunk, könyöklünk, zsörtölődünk, merthogy nemsokára itt az ünnep, az annyit emlegetett szeretet ünnepe és nekünk még annyi mindent meg kell vásárolnunk. Mindeközben nem törődünk a másikkal, az embertársunkkal, talán még a szeretteinkkel sem.

Napok óta láthatjuk a világhálón azt a kedves kis római történetet, amely arról szól, hogy „ adjunk egymásnak ingyen egy ölelést”. A filmen először csak néhány fiatalt látunk egy nagy téren, kezükben tábla az ölelésre való felhívással, azután a próbálkozásokat, nevezetesen, hogy valakit megöleljenek, illetve valaki ölelje meg őket. A közelítésre előbb hátat fordítanak az emberek. Azután megtörik a jég: az egyik vendéglő kerthelyiségének pincére megöleli a táblát magasba tartó srácot, majd a gyermekkocsit toló apuka is odaugrik hozzá, és következik a többi – a mobiltelefonozó nagylány, idős asszony a passzázs soron, amerikai turisták, joviális öregúr, posztoló rendőr, apuka nyakában ülő kislány, kerekes székben lévő bácsi, kiskamaszok egész sora, meg az utcai zenész-gitáros…Mindenki mosolyogva teszi meg ezt a váratlanul kért „műveletet”, utána vidáman megy tovább, vagy társaival beszéli meg a történéseket. A néhány perc nem tervezett boldogságot. Rögtön magam elé képzelem a budapesti Vörösmarty teret, vagy a szegedi Kárász utcát adventi tömegével egyetemben és a néhány fiatalt, amint hasonló feliratokkal egy-egy kedves ölelésre invitálja a járókelőket. Nem vagyok túl derűlátó az eredményt illetően. Tudom, nem szép ez a pesszimizmus, talán nem is kellene az ünnepek idején az életnek az árnyékos oldalairól írni, de egyszerűen nem mehet el az ember szó nélkül amellett, ami a legnagyobb és legfényesebb ünnepünket – a karácsonyt - megelőzi. Tudniillik lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy „készüljünk a szeretet ünnepére”, ugyanakkor ez napjainkra annyira elhasználódott szlogenné silányult, hogy igazán fel sem figyel rá senki. A sokat használt szeretet kifejezés ugyanis nem más, mint a szupermarketek megrohamozása, a nyakló nélküli vásárlás, a haszontalan holmik felhalmozása, az amúgy is szegényes zseb totális kifosztása. S amilyen magatartást vesz fel ilyenkor az ünnepre készülő honpolgár, arról jobb nem is beszélni. Vagy inkább mégis: a karácsonyi szabadtéri vásárokban jól látható mennyire figyelünk egymásra, milyen formát ölt bennünk az „adventi lelkület”. A fővárosi Vörösmarty téren például a kisgyermekes szülők számára szinte lehetetlen az árusok megközelítése, a gyerekkocsit nem engedik közel a pultokhoz, vagy, ha mégis, akkor hangos megjegyzéseket tesznek rájuk, jelesül azért, mert „akadályozzák” a gyalogosokat! Az idős embereknek sem ajánlatos ilyen helyeken megfordulni (nemcsak a zsebmetszők miatt), mert könnyen megkapják, hogy: no mozogjon már tatám, elmegy a villamos! S ha már a villamosnál tartunk, itt egy szegedi csemegével is megismertetjük a kedves Olvasót. Az egyik megállónál tódul ki a bevásárlásból haza felé tartó tömeg, köztük egy idős nénike, nála van a legkisebb szatyor. Mögötte piheg egy csomagokkal alaposan felpakolt termetes vörös hajú és arcú asszonyság, aki láthatólag szeretne minél előbb kijutni a járműből, hangos megjegyzést tesz a lépcsőket lassabban vevő nénire: Ez is olyan lassan száll le, hogy közben meg lehetne operálni!... A mellette lévők ránéznek, van, aki mosolyog, van, aki rosszallóan csóválja a fejét, a vörös hajú termetest ez nem foglalkoztatja, fújtatva, szuszogva tör magának utat a tömegben. A karácsonyi csomagokkal. Nyomulunk, könyöklünk, zsörtölődünk, merthogy nemsokára itt az ünnep, az annyit emlegetett szeretet ünnepe és nekünk még annyi mindent meg kell vásárolnunk. Mindeközben nem törődünk a másikkal, az embertársunkkal, talán még a szeretteinkkel sem. Pedig, ha ez most így van, az adventi várakozás, a karácsonyra való lelki felkészülés időszakában, akkor a szenteste sem hoz majd igazi változást. Akkor is ez a mostani hajsza, mesterségesen felpörgetett élettempó csapódik le rajtunk, meg a környezetünkre. S ilyen lesz az ünnep is. Elgondolkodom az ilyen megnyilvánulásokon, ezen a zord, bizony néha lelketlen magatartáson és eszembe jutnak Skandináviában töltött éveim. Ott is vásároltak az emberek (volt miből, mondhatja most az Olvasó, joggal), de nem taposták le egymást, tudtak mosolyogni a pénztárosnők, kellemes ünnepeket kívánni a kasszától való távozáskor, a benzinkutas nemcsak nekem, hanem a családomnak is kellemes ünnepeket kívánt, s az ablakom alatt kerékpárral elhaladók hangosan köszöntek. A közelmúltban Angliában jártam, igaz, még nem adventi időkben, de a „hidegeknek, zordaknak” titulált britek kivétel nélkül mosolyogtak, ha rájuk néztél, kevésbé forgalmas helyeken a fiatalabbak köszöntek, méghozzá nem is falun, hanem az ország harmadik legnagyobb városában, Manchesterben. Félreértés ne essék, nem az volt a célom, hogy a tőlünk távol eső társadalmakat „fényezzem”, mert ott is vannak anomáliák, de ott nem érezhető ez az eszeveszett műrohanás, egymás szinte földbe döngölése. Ezért tettem fel a kérdést írásom elején: mi lenne az eredménye nálunk egy ilyen „öleljük meg egymást” elnevezésű spontán akciónak? S ezért tettem hozzá, hogy pesszimista vagyok a kimenetelét illetően. Pedig éppen egy jeles magyar ember, nevezetesen Németh László író mondotta annak idején, hogy:”Milyen öröm másoknak örömet okozni! S az emberek mégis milyen ritkán szánják rá magukat!” De jó lenne, ha ezt minél többen megjegyeznék. Nemcsak így advent idejére…