Vélemény: Simor András ingyenlevese

Simor nem politikus, akinek politikai egzisztenciája szavazatoktól és szavazóktól, no és szavazóknak tett ígéretektől függ, hanem „szakember”, „technokrata”, akinek ebben a minőségében tudnia kell, hogy maguk a devizahitelek sem ingyenjuttatások voltak, hogy a devizahitelek bedőlése szó szerinti emberi tragédiákat okoz, hogy legtöbb esetben a hitelt felvevő polgár nem hibás, hogy a bankok visszaéltek és visszaélnek hatalmukkal.

A Wikileaks által közzétett amerikai diplomáciai dokumentumokból kiderült, hogy Simor András, a magyar Nemzeti bank elnöke azt mondta az amerikai nagykövetnek 2008-ban, hogy „„nem kell megmenteni a devizahiteleseket, hadd tanulják meg, hogy nincsen ingyenebéd.” A kijelentés annak rendje s módja szerint heves reakciókat váltott ki a Simort másért régóta támadó jobboldali sajtóban, míg a baloldalon, ahol mindeddig foggal-körömmel védték Simort és támadták az Orbán-kormány devizahiteleseket védeni hivatott rendelkezéseit, mély zavar van. Ingyensör című korábbi cikkemben bíráltam Orbán Viktort az „ingyensör” kifejezésének használatáért, ami szerintem hajazott a balliberális sajtóban a kormányváltás előtt bevett „ingyenebéd” kifejezésével. Mint utaltam rá, az „ingyenesség” kritikája mögött állhat racionális megfontolás, és jó pár esetben magam is ésszerűtlennel tartok az „ingyenesség” kategóriájába sorolható dolgokat, de Magyarországon az „ingyenebéd” és az „ingyenleves” kifejezések olyan kontextusban voltak használatosak, amelyek sértik a társadalmat. Előszöris azokat, akik valamiféle „ingyenes”, de megvonni vagy megkurtítani tervezett juttatásban vagy ellátásban részesültek. Ők ezek szerint valamiféle „ingyenélők” lennének? Sértőnek leginkább azért tartom az „ingyenesség” ilyetén történő firtatását, mert nem az „ingyenlevest”, „ingyenebédet” meg „ingyensört” fogyasztó „ingyenélők” tehetnek a számukra persze nem haszontalan ingyenvilág kiépítéséről, hanem az intézkedéseket hozó, döntéshozó és törvényt alkotó, avagy azokat támogató politikai elitek. Az nem fair például, hogy a liberális szabaddemokraták, akik teljes mellszélességgel támogatták a Sulinet Expressz programot, és azt, hogy az digitális fényképezőgépek, képalkotási eszközök és játékkonzolok államilag támogatott megvásárlásával induljon, lelkiismeret-furdalás nélkül beszéljenek ingyenlevesről, amikor a gazdaság szekere már elakadt. Vajon ki követelte azt, hogy közpénzek felhasználásával tehetősek szinte „ingyen” jussanak ezekhez az eszközökhöz? És az illetékes döntéshozók miért voltak szinte vakok a program beindításakor? Ugyancsak kérdés az, hogy amikor Horn gyula idején bevezették a 65 év felettiek ingyenes utazását a tömegközlekedési eszközökön, amit a hálás szocialista közönség azóta is büszkén Gyula-bérletnek nevez, mi állt a döntés hátterében. Tömegnyomás? Nyugdíjasok egyre kezelhetetlen követelése? Nem! Éppen ellenkezőleg: a nagy választói tömeget képező nyugdíjasok lekenyerezése. De hibás-e, hibáztatható-e ezért a nyugdíjas, legyen az akár szocialista? Szerintem nem. A nyugdíjasok, s főleg a többségben lévő kisnyugdíjasok számára nyilván kedvező döntés volt, és igencsak furcsa lett volna tőlük elvárni, hogy utasítsák vissza az „ingyenleves” eme formáját. Még az eltökélt jobboldali nyugdíjasok sem küldték vissza azt a 18 ezer forintot, amit a 2002-es választás után a Medgyessy-kormány adott számukra arra hivatkozva, hogy azt az Orbán-kormány „vette el” tőlük, holott igen kétséges volt az összeg pontos nagysága, és köztudott volt, hogy sok olyan nyugdíjas is „kapott vissza” 18 ezer forintot, akitől valójában nem „vettek el” egy fillért sem. Utóbbiak nyilván „ingyen” jutottak a pénzhez, de nem azért, mert lábasokat fakanállal verve tüntettek a jussukért, és szegény kormánynak nem volt mit tennie, mint beadni a derekát. Vagy korábban ott volt a közalkalmazotti fizetések ötven százalékos emelése, ami eredetileg, közgazdaságilag racionális megfontolásokból, négy évre volt ütemezve, ám a választási kampány során egyik pillanatról a másikra „azonnali” emelésre változtatták. Volt igény a közalkalmazottak részéről fizetésemelésre, de már egy húsz százalékos emelés is katartikus élményt váltott volna ki belőlük. Az emelés közgazdasági ráción túli mértéke besorolható az „ingyen” kategóriába, de mivel a közalkalmazottak egyáltalán nem verték a tam-tamot, disznóságnak tartom az „ingyenebéd” szavát még csak kiejteni is. A közalkalmazottak élvezték az béremelés előnyeit, de a felelősség azokat terheli, akik az információk birtokában döntést hoztak. A jobboldali ingyensörrel sem jobb a helyzet. Ne beszéljen ingyensörről az, akik 2006-ban ígérete szerint simán bevezette volna a 14. havi nyugdíjat vagy szociális helyzettől függően állapította volna meg az autópálya-díjakat. Miért? Mert felajzott nyugdíjas tömegek követelték a 14. havi nyugdíjat? Vagy mert közgazdaságilag és gazdaságpolitikailag reményteli helyzet volt annak ellenére, hogy az ellenzék tudása szerint a Gyurcsány-kormány a szakadék szélére juttatta az országot? Simor András esete még durvább. Simor nem politikus, akinek politikai egzisztenciája szavazatoktól és szavazóktól, no és szavazóknak tett ígéretektől függ, hanem „szakember”, „technokrata”, akinek ebben a minőségében tudnia kell, hogy maguk a devizahitelek sem ingyenjuttatások voltak, hogy a devizahitelek bedőlése szó szerinti emberi tragédiákat okoz, hogy legtöbb esetben a hitelt felvevő polgár nem hibás, hogy a bankok visszaéltek és visszaélnek hatalmukkal stb. És azt, hogy a „megsegítés” még 2008-ban sem jelentette a tartozások eltörlését, tehát összességében még átvitt értelemben sem beszélhetünk „ingyenebédről”. Simor András tehát egy szociálisan érzéketlen tuskónak bizonyult, és igaza van annak, aki nekem azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy a demokrata párti (≈ szociáldemokrata) kormányzatot képviselő amerikai nagykövet minden bizonnyal megdöbbent Simor kijelentése miatt. Mert hát hogyan értékelje azt, aki így beszél önhibájukon kívül bajba került polgártársairól… Simor beszédmódja számomra azért is visszatetsző, mert az amerikai diplomácia a napis sajtóelemzésekből nyilvánvalóan tudta, hogy a Simor által emlegetett „ingyenebéd” az akkori kormányzat, kormánypárti politikusok, kormánybarát újságírók és értelmiségiek kedvenc szavajárása volt, tehát a független Nemzeti Bank független elnöke átadta magát a kormányzati propagandának és kommunikációnak…