Vélemény: Sok jó ember meg a kutyák

A kutyások is (legalább annyian vannak, mint gyerekes szülők, illetve ezek kombinációja) ahányan, annyiféleképp viszonyulnak a tiltó táblákhoz.

Kevés olyan szívemnek kedves tere van a városnak, mint a Lechnerről elnevezett. Ha egy fát kivágnak, telepítenek helyette másikat, a zöldterület nagysága cseppet sem csökken (nem számítva, ha a lurkók apjukkal focizva kirúgják, kitapossák itt-ott a füvet). Itt nem tilos a fűre lépni, nincsenek a földbe rejtett öntözőberendezések, igaz, virágok is csupán a görög katolikus kápolna előtt, igazi zöld sziget ez, nyírt bokorsövénnyel. Kedveli is minden korosztály az óvodástól a nyugdíjasig, a rutinosabbak pontosan tudják, mely napszakban mely pad fölötti terebélyes fa, hová ad árnyat. Hogy ennek ellenére mégsem alakult ki a pokrócos, piknikélős, fűre heveredősdi, annak az alattomosan elszórt szilárd és cseppfolyós állapotban, rendszeresen „újratermelt” kutyapiszok az oka. Pedig a sétáló utak mentén táblák jelzik: kutyát a térre bevinni tilos. A hajléktalanok nincsenek kitiltva (miért is lennének?), ők (is) szabadon garázdálkodhatnak, rendszerint a tér központi fekvésű bokrosát veszik célba, mintha nem ismernék a környéken lévő összes kocsma illemhelyeit. Megfigyeltem a környezetgazdálkodási kft. kis csoportokban, mindig más feladatra kivezényelt embereit: a fűnyíró füvet nyír, a sövényvágó fazont igazít, a sepregető sepreget, a kukás kukát ürít, az öntöző portalanít és a serkenő fák gyökereit itatja a rekkenő hőségben. De a fekália eltávolítására egyik csapat sincs ráhangolódva, amin – közöttünk legyen szólva – nem is csodálkozom, ugyan kinek van hangulata más ürülékére vadászni, azzal babrálni? Mondom, a takarítók példásan végzik a rájuk osztott feladatot, ha nem lennének e szorgos kezek, a Lechner tér egy-két nap alatt szemétteleppé züllene. Így is, nincs olyan este, hogy a pizsamaosztásra induló kisgyerekes családok helyét átvevő, üdítővel, energiaitalokkal és bárminemű alkohollal érkező, a bulikra előfogyasztó kamaszok ne hagynák ott maguk után a szemetüket, pedig a szemetesek húsz méterenként ott ásítoznak. A velük egyfajta szimbiózisban élő fedél nélküliek pedig csak a visszaváltható flaskákat válogatják ki, a többi üveget ott hagyják a padok körül. Néha megunom, meg más is rajtam kívül, mert bántja a szemünket a szemét, és vesszük a fáradságot, lehajolunk az elhajigált dolgokért, majd útba ejtjük a legközelebbi kukát. Néha meg már kora reggel jönnek az emlegetett takarítók. Épp a minap láttam egy önfeledten harci kutyáját futtató embert úgy elmerülni a másik kutyással való eszmecserében, hogy fel sem tűnt neki, ebe az elkerített, de nyitva hagyott ajtajú gyerekhomokozóban szaglászik vagy mit is csinál. Kétszer is meggondoltam, hogy szóljak-e a gazdinak, mivel az ilyesmire általában rosszul szoktak reagálni az érintettek, és többnyire még nekik áll feljebb, hogy beleütöm az orrom kis- és nagydolgukba. Mire elhatároztam magam, maga is észrevette, miben sántikál kedvence, és kiparancsolta onnan. Persze a kutyások is (legalább annyian vannak, mint gyerekes szülők, illetve ezek kombinációja) ahányan, annyiféleképp viszonyulnak a tiltó táblákhoz. Vannak, akik szabálytisztelő módon meg sem próbálnak átvonulni a téren, hanem annak rendje és módja szerint megkerülik. Ők a szabályt erősítő kivételt képező kutyás kisebbség képviselői, akik el sem indulnának póráz és kutyaürülék gyűjtő alkalmatosság nélkül. A „középosztályt” (az átmenetet) azok alkotják, akik tábla tiltása ide vagy oda, szigorúan a járdán, pórázon tartott kistestű ebeikkel sétálnak át a Lechner téren. És vannak azok – mintegy a kutyások egyharmada –, akik úgy érzik, kedvenceiknek is joguk van a természetközeli életmódhoz, a zöldhöz, a szürke flaszter kutyának sem való, így hát beengedik őket a zöldbe, hadd futkorásszanak, szaglásszanak, barátkozzanak. Ők nem kötik az ebet a karóhoz, ők azok, akik így tudatják a világgal: a társas érintkezés pórázon tartott formája pont olyan lehetetlen valami, mint minden rangú és rendű szabály betartása önmaguk számára. Sok kutyás törvényt győz alapon ki is alakult egy hallgatólagos területhasználat családosok és kutyások között. Ahol napi átlagát tekintve nagy a gyereksűrűség, oda az ebtartók sem mennek, és fordítva. Határviták persze mindig lesznek, és vitába is többnyire az ide ismeretlenül érkezők – mint afrikai országokba érkező békefenntartók – keverednek. A közeli rendőrség a téren átvágva elhaladó járőrei sem szólnak bele a hosszú évek óta (nem súrlódásmentesen) kialakult rendbe… Már csak a szabályokat (a tiltó táblákat) kellene – életszerűvé tenni – hozzáigazítani a helyi közösségek békés egymás mellett éléséhez. És persze az évtizedek óta kitaposott gyalogösvényeket sem ártana le térkövezni, tudomásul véve, hogy a tervezőasztalon jól mutató kacskaringókat (írmagot sem hagyva, a füvet kitaposva) úgy is lerövidítik az emberek, szolgálatba siető rendőröstől, még ha azt „fűre lépni tilos” tábla próbálná is gátolni! Lám, a környezettudatos életmódról készültem írni, és teljesen leragadtam mikrokörnyezetem zöld szegmensénél, ahol a tiltás ellenére jól megférnek emberek és kutyák, madarakkal és mindenféle bogarakkal, ahol még élményszámba megy a fa alatt ülve jegyzetet írni.