Vélemény: Gyermekáldás, népességfogyás, szemléletváltás…

A népességfogyás-probléma továbbra is nagy gondot okoz kis országunknak, s amíg nem történik radikális változás a családpolitikában, addig ez problémát is fog okozni.

Nehéz téma, mondotta egyik ismerősöm, amikor arról beszélgettünk, hogy e kis haza határain belül sem vagyunk már 10 millióan! Ráadásul a népességfogyás mintha felgyorsulni látszanék, olyannyira, hogy évente egy Makó nagyságú város lakosságával leszünk kevesebbek. Beszélgetőtársam szerint azért „nehéz téma” ez a népességvesztés, mert gyakorlatilag nem teszünk semmit ellene: gyakran deklaráljuk, hogy nagy a baj, ilyen és olyan intézkedéseket kell tenni és akkor előbb megállítjuk a fogyatkozást, majd elindulunk felfelé. De ezek a deklaratív intézkedések valahogy „nem kívánnak” megtörténni, csak nyomjuk a sódert, mondja, s nem történik semmi. Elgondolkoztam a fenti eszmefuttatáson, amelyhez hasonlót egyébként már korábban másoktól is hallottam – s igazat adtam neki. Annál is inkább, mert a napokban olvastam, hogy a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint az idei év első felében 10 százalékkal kevesebb gyermek született Magyarországon, mint az elmúlt év azonos időszakában. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt kérdést nem lehet máról-holnapra megoldani, s rendkívüli intézkedésekkel megváltoztatni az immáron évek óta rendszeresen elénk tárt lehangoló statisztikát. De az sem ismeretlen számomra, hogy e „nehéz téma” taglalása nem új keletű. Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész már 1929-ben felhívta a figyelmet a „magyarság pusztulásának” veszélyére. A neves filozófus és esztéta cikksorozatában a többi között ezt írta: „ A nemzet létének alapja nem a föld, az ipar, a kereskedelem, nem a jó törvények, a jó közoktatás, a hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, amelyre minden épül.” Gondolataival napjainkban nyilván sokan nem értenek egyet, különösen ebben az elanyagiasodott világban, amelyben a gyereket, a családot nem túl sokra becsüljük. Pedig a leírtak ma is időszerűek. Tudom, joggal mondják, mondhatják most azok a fiatalok, hogy: no és miből neveljük fel a gyereket, ha már vállaltuk? Véleményem szerint, s ebben a téma nehézségére utaló ismerősöm is egyetértett, nem csupán a miből, hanem a hogyan kérdése is felvetődik manapság, amikor a fiatalok gyermeket vállalnak. Egyfelől az anya áldozatvállalása kerül szóba ilyenkor: hajlandó-e feladni hosszú időre hívatását, kibontakozó karrierjét, társadalmi pozícióját. S hogyan tud majd visszailleszkedni, vagy egyáltalán lesz-e hol, amikor két, netán három gyermek szülése után újra dolgozni kezd. Másfelől az anyagi szempontok, pontosabban nehézségek tornyosulnak egy fészekrakó és esetlegesen áldozatvállalásra is kész fiatal házaspár elé: albérletben, a férj kezdő fizetéséből több mint nehéz a mindennapi életre való berendezkedés. A harmadik, ami manapság szinte döntő érv a gyermekvállalás során: tudok-e adni annyit a gyermekemnek, mint mások? Magyarán: lesz-e a kissrácnak vagy leánykának havonta márkás cipője, ruhája, meg tudom-e lepni gyakran valamilyen modern (egészségére is káros műanyag) játékkal, számítógépes ketyerével és alsós korában mobil telefonnal? Ilyen a világ, mondják erre azok, akik a fenti szempontok alapján rendezik be az életüket, s igyekeznek vele lépést is tartani. Bármi áron. Vagy nem hajlandók semmilyen lemondásra, inkább az egyedüllétet, a szingliséget választják. Nem lehet, nem is szabad elítélni őket, mert ez a világ, mondhatnánk, hogy az őket nevelő társadalom, termelte ki ezt a szempontrendszert, ezt a pesszimista magatartást (Merjünk kicsik lenni!), a család fontosságának semmibevételét. Pesszimizmusunkat, a történelem folyamán bennünket ért megannyi csapást gyakran egykedvűen elfogadó, belenyugvó magatartásunkat vették alapul azok a „jóakaróink”, akik Magyarország és a magyarság jövőjét nagy éleslátással igencsak sötétnek festették. Közülük is a legnevesebb Johann Gottfried Herder német filozófus, aki 1791-ben megjelent Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menscheit (Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) című történetfilozófiai munkájának az európai népeket elemző részében a következőket írja: „.. a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán már a nyelvét sem lehet majd felfedezni.” Megdöbbentő. A neves filozófus és irodalmár, akiről később díjat is neveztek el, s több jeles magyar író és költő is kiérdemelte ezt az elismerést, ennyire ismerte volna nemzetünket és azt itt élő kisebb népcsoportokat? Kizárt dolog. Kétségkívül áttételesen jutott az információkhoz és dolgozatában ezért fogalmazott ennyire borúlátó és számunkra tragikus módon. Tudniillik már akkor is voltak olyan egyenes gerincűnek ugyan nem mondható, de külföldön magukat eladni jól tudó előkelőségek, akik személyes (leginkább anyagi) érdekük miatt hajlandók voltak kiszolgálni az idegeneket. Ha egy kicsit utána nézünk, akkor megtudhatjuk, hogy esetünkben például egy Kollár Adám nevezetű jogtudós, királyi és császári tanácsos volt a súgó. A Trencsénben született tanácsos minden lehetőséget kihasznált arra, hogy a magyarokat rossz színben tüntesse fel. Publikációban azt a látszatot keltette, hogy a népünket körülvevő szlávság és más nemzetiségűek bizonyos időn belül „felfalják” a magyarokat és nyelvünk is úgy tűnik majd el, mint a kunoké… Nos, ez a fóbia, az ilyen megnyilatkozások okozta kisebbrendűség, szorongás, pesszimizmus máig kísért bennünket. A közelmúltban volt a népesedés világnapja. Ennek kapcsán olvashattunk különféle statisztikákat arról, hogy miként alakult az elmúlt időszakban a Föld lakosságának a száma. Azt tudjuk, hogy 1987-ben született meg a világ ötmilliárdodik polgára, idén viszont már – az ENSZ becslése szerint – szeptemberben 7 milliárdan leszünk a planétán, a szakemberek pedig 2050-re jósolják a 9 milliárdodik ember születését…Ugye, ellentmondásosak a fentebb említett adatok és a nálunk felsorolt népességcsökkenési mutatók? Aki viszont csak egy kicsit is foglalkozik a demográfiai mutatószámokkal jól tudja, hogy nemcsak nálunk, hanem szinte egész Európában gondot jelent a természetes szaporulat csökkenése. Ez persze nem vigasztal bennünket. A népességfogyás probléma továbbra is nagy gondot okoz kis országunknak, s amíg nem történik radikális változás a családpolitikában, addig ez problémát is fog okozni. Mindenesetre néhány olyan intézkedés már történt az elmúlt egy év során (elsősorban szociálpolitikai jellegű), amely bizakodásra ad okot. Kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk fogadóképesek a jobbító szándékra…