Vélemény: Születésnapi ajándék

Horvátország zöld utat kapott az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz. A politikai döntés már adott, s ha időközben Brüsszel a monitorozás során nem „lel” valamilyen égbekiáltó fogyatékosságra az ország működésében, akkor 2013. júliusában Horvátország az EU 28. tagállamává válhat.

Húsz évvel ezelőtt Horvátország az önállóság útjára lépett. Az egykori jugoszláv tagköztársaság, Szlovéniával együtt, 1991. június 25-én, kinyilvánította függetlenségét. E történelmi eseményt követően szörnyű, megpróbáltatásokkal teli évek következtek, nemcsak Horvátországban, hanem Bosznia-Hercegovinában és később az immáron mára szintén független Koszovóban is. Az akkor még „ereje teljében” lévő Slobodan Milosevic, az őt támogató Jugoszláv Néphadsereg segédletével rövid időre (alig 10 napra) megszállta Szlovéniát, de miután ott alig számíthatott nagyobb támogatásra, a horvátok ellen fordult. Lévén, hogy ebben az országban akkor még jelentős volt a szerb ajkú népesség száma, eleinte fényes hadi sikereket ért el, s létrehozta például a Krajinai Köztársaságot, elfoglalta Baranya és Szlavónia területének nagy részét is, bombázta Zágrábot, Károlyvárost, Dubrovnikot és Eszéket is. Az agressziónak tízezrek estek áldozatul, több mint félmillióra becsülhető azok száma, akik szülőföldjük, házuk, lakásuk elhagyására, minden ingatlan és ingóságuk elvesztésére kárhoztattak. A második világháború befejezése óta Európában nem volt ilyen öldöklés, népirtás, mint a csaknem öt évig tartó balkáni konfliktusban. A nemzetközi közösség pedig gyakran csak tétlenül nézte az eseményeket, a politikusok széttárták a karjukat és indultak a következő béketárgyalásra, amelytől többet reméltek. (Közismert tény, hogy ezeken a tárgyalásokon nem is egyszer alaposan melléfogtak: az ott ülő szaktekintélyek nem tudtak különbséget tenni Szlovénia, Szlavónia és Szlovákia között!..) A horvát honvédő háború (a boszniaival egyetemben) végül az Ohio állambeli Dayton városkában kötött békeszerződéssel ért véget. Franjo Tudjman, horvát köztársasági elnök, Slobodan Milosevic szerb és Alija Izetbegovic bosnyák elnök, természetszerűen a házigazda Warren Christopher, akkori amerikai külügyminiszterrel együtt látták el kézjegyükkel a dokumentumot. Mindez 1995. november 13-án történt, egy nappal később Párizsban „szentesítették” a nagyok: Bill Clinton amerikai, Jacques Chirac francia elnök, Viktor Csernomirnyin szovjet, John Major brit és Felipe Gonzales spanyol miniszterelnök is. A békeszerződés azonban nem bizonyult varázspálcának, nem is lett béke még sokáig azokon a vidékeken, amelyeket a szerbek a háború idején megszálltak. Sok idő kellett ahhoz, hogy előbb az úgynevezett Krajinákban, majd a szlavóniai elrabolt területeken visszaálljon a rend és a menekültek visszatérjenek otthonaikba. Horvátország baranyai és szlavóniai magyarok lakta falvaiban például évekbe tellett, amíg a háború elöl zömmel Magyarországra menekült emberek visszakapták saját házukat, földjüket és újra kezdhették az életüket. Az elmúlt évtized vége felé, ha lassan is, de nemzetközi segítséggel rendeződött a helyzet és Horvátország végre valóban függetlennek és önállónak nevezhette magát. Megkezdődött a lerombolt, kifosztott ország újjáépítése. A horvátok kiválóan teljesítettek. Jómagam a kilencvenes évek végétől évente többször is megfordultam ebben a kiváló földrajzi és éghajlati adottságokkal rendelkező országban, s minden alkalommal saját szememmel tapasztalhattam a nyilvánvaló előrelépést. Eltakarították a Jugoszláv Néphadseregnek nevezett, de szerb főtisztek által irányított fegyveres alakulatok rombolásának nyomait (a Seselj-féle és a hozzájuk hasonló szabadcsapatok kegyetlenkedéseit soha nem lehet kitörölni a megbecstelenített, meggyalázott emberek lelkéből), felépítették az elmenekült és visszatérni kívánó lakosok otthonait, helyreállították azokat a vitális turisztikai központokat, amelyek korábban a legnépszerűbbek, a leglátogatottabbak voltak és fogadták az első vendégeket. De ami leglátványosabb volt: az útépítés. Hihetetlen gyorsasággal épültek a sztrádák, az alacsonyabb rendű és rangú úthálózat is, ami egyértelműen az ország szabad közlekedési vérkeringésének a megvalósítását szolgálta, szolgálja ma is. Nem titkolt szándékuk, s ezt a kilencvenes évek végén Mate Granic, horvát külügyminiszter egyik budapesti látogatásán el is mondta, hogy a XXI. század első évtizedében ki akarják építeni a horvát úthálózatot úgy, hogy az ország fejlődésének egyik húzóágazata - az idegenforgalom - számára megfelelő belső infrastruktúrát biztosítsanak. Aki pedig mostanában járt Horvátországban, láthatta, hogy e célkitűzéseik meg is valósultak: napjainkban a horvát tengerpart könnyen elérhető, a nyaralóhelyek az új autópályákon illetve utakon nehézség nélkül megközelíthetők. Mindezzel párhuzamosan beindult az ipari termelés, ha nem is gyorsan, de fokozatosan növekedett a munkahelyek száma (ami ugyan a világgazdasági válság hatására némileg csökkent, vagy stagnál), egyre nagyobb a kivitele az országnak, mégpedig a tenger gyümölcseinek kiaknázása folytán, jelentős a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek exportja, s a tengerparti idegenforgalom mellett a szárazföldi turisztikai kínálat is. Hogy a horvátok miként igyekeztek növelni országuk elismertségét, annak egyik ékes példája sportolóik világra szóló teljesítményei. Labdarúgóik, kézi- és vízilabdásaik, a kosárlabdázók, több teniszező és sí versenyző is világszínvonalon teljesített és teljesít, ami a sportszerető közönség körében kétségtelenül óriási tekintélyt szerez az alig két évtizede önállósult államnak. S most itt az újabb nagy eredmény: Horvátország zöld utat kapott az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz. A politikai döntés már adott, s ha időközben Brüsszel a monitorozás során nem „lel” valamilyen égbekiáltó fogyatékosságra az ország működésében, akkor 2013. júliusában Horvátország az EU 28. tagállamává válhat. Hogy mindez létrejött, az mindenek előtt a felsorolt vívmányoknak köszönhető, de jórészt nekünk, magyaroknak is. A magyar EU-elnökség idején ugyanis egyik alapvető célkitűzésként szorgalmaztuk déli szomszédunk csatlakozási tárgyalásainak lezárását és a felvétel dátumának rögzítését. Törekvéseink sikeresnek bizonyultak. Jadranka Kosor, a honvédelmi miniszterből miniszterelnökké avanzsált keménykezű politikus brüsszeli nyilatkozatában egyértelművé tette, hogy hálás a magyaroknak ezért a kiállásukért és a horvát nép nem felejti el barátai jóindulatú támogatását. Igen ám, de a nagy eufória közepette arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Horvátországban nem örvend mindenki annak, hogy Európa keblére öleli a gyönyörű szép adriai országot. Ők már tudják, hogy az EU nemcsak oszt, hanem időnként foszt is, magyarul: kemény feltételrendszerhez köti a támogatását, rigorózus bizonyos intézkedések bevezetésében és végrehajtásában, továbbá néha olyan dolgokba is beleszól, amelyek már-már súrolják egy ország belügyeibe való beavatkozást…Nos, ezekről a dolgokról még van idejük gondolkodni bőven, hiszen csak idén decemberben írják alá a csatlakozási szerződést, s attól kezdődően még másfél évig pereg a homokóra. A jelekből ítélve azonban jóval többen vannak azok, akik szeretnék, ha megnyílna előttük az európai piac, a szabad átjárás lehetősége és büszkén mondhatnák, hogy teljesítményüknek köszönhetően ők is a fejlettebb közösség részeseivé válhattak. Merthogy azzá váltak. Legalábbis, véleményem szerint.