Vélemény: Nincs hova hátrálni!

Normális körülmények között az alapellátás a mortalitást (a túlélést) javítja, míg a szakellátás az életminőséget. No de hol vagyunk mi a normális körülményektől?

Az egészségügyi ellátás jelen helyzetét illetően már rég nem lehet azt mondani – mint szoktuk –, hogy a rendszer (összeurópai szinten) szinte az összeomlás szélén van. Jobban járunk – és igazságosabb is –, ha kimondjuk: a magyar egészségügy bizony már (részben) összeomlott. Hogy menthető-e, és hogyan? Az itt a kérdés! A traumák ellenére bizonyos területeken, illetve az önmagukról gondoskodni tudó rétegek esetében „nyomokban” még felfedezhetőek a működés, az életben maradás esélyei, az általános helyzet azonban reménytelen. Az ország egyes tájegységein gyakorlatilag sem a járóbeteg-, sem a fekvőbeteg-ellátás nem funkcionál: bizony vannak települések és szakterületek, ahol a lakosság nem tud helyben vagy időben érdemi orvosi ellátásért folyamodni. A sürgősségi ellátáson túl egyedül a magánpraxisok és magánkórházak képesek a mindenkori (a hiány is gerjesztette) piaci árú szolgáltatásokat biztosítani. Aki az utóbbi években fordult ellátásért, megtapasztalhatta, mit is jelent a várólista: a szakorvoshiány... Cinikusan fogalmazva, úgy tűnik, mintha a rendszer jó ideje (a vizitdíj össznépi elutasítás óta) arra lenne kihegyezve (már elnézést a hasonlatért), hogy „hulljon a férgese”! Mert kétségtelen: minél kisebb a rossz egészségi állapotú – a büdzsét többnyire eltartottként is terhelő – honfitársaink száma, annál nagyobb az egészségügy megmentésére irányuló kormányzat költségvetési mozgástere! Na de mégis, ez kimondatlanul sem lehet a (végső) megoldás! Kétségtelen, hogy „népgazdasági szinten” a legnagyobb adag maszat maradt itt hátra a kádári éra gmk-szocializmusából: mert a magánpraxisok nagy része a mai napig állami eszközökön, állami épületekben, munkaidő alatt vagy után működik. Aki pedig ezt engedélyezi, az azt mondja, megfizetni nem tudlak (nem is akarlak), szemet hunyok a dolgaid fölött: hát boldogulj, ahogy tudsz, bőven van igény az egészségre. A „betegek” hálája nem marad el... Hát betegek vagyunk, hogy ezt hagytuk idáig fajulni? Az elmúlt húsz évben nem volt ugyanis egyetlen olyan kormány, amelyik képes lett volna az egészségügy rendkívül komplex és politikailag rendkívül kényes viszonyait a maguk teljességében, rendszerszerűen kezelni. Ha meg megpróbálták, azt teljesen előkészítetlenül, átgondolatlanul, politikai érdekek mentén tették, és a fekvőbeteg-ellátás leépítésével párhuzamosan nem fejlesztették a járóbeteg-ellátást, hogy a szűrésről és a megelőzésről szó se essék. Most ott állunk, ahol a part szakad: nincs hová hátrálni. Az „állami intézmények funkcionális integrációja” révén az egészségügyi kormányzat végre felvállalni látszik a kórházak összevonását és racionalizálását, míg a „szükségletalapú kapacitástervezés” azt jelentheti, hogy nagy számban lesznek ágyak, melyek megszűnnek kórházi funkciót ellátni. A mindezért felelős – az egészségügyi menedzsment szférájából érkező jolly jokernek – Szócska Miklós államtitkárnak azonban mindezt csökkenő egészségügyi költségvetés mellett kell megvalósítania. Ha jól értem, valamilyen uniós forrásból erre az évre 60 milliárd, 2012-re pedig további 70 milliárd forint jut. Csak az nem világos, hogy ez vajon a költségvetési kereten felüli pénzeszköz-e. Mert ez ugye cseppet sem mellékes. Az egészségügyben dolgozók bérének rendezése érdekében határozatokban rögzítik majd, hogy a rendszerből visszaforgatható tartalékokat a bérekre kívánják fordítani – vázolta a jövőt Szócska, aki szerint a rezidensek üzenete egyértelmű: „virítsd a lóvét”. A szakemberhiányra utalva azt mondta, „vannak olyan kórházak, ahol nem tudják betölteni a minimumfeltételekhez szükséges létszám felét sem”. (Őszinte, világos, de még mindig kevés konkrétumot tartalmazó és talán megkésett beszéd!) Az ellátórendszer működésnek eddigi tapasztalati alapján a várólistáknál transzparens rendszert szeretnének látni: új ösztönzőkkel akarják csökkenteni a várólistákat, mellette a betegutak hatékony megoldására is lehet majd számítani. És ezzel a „majddal” van gond. Értem én, hogy a jó munkához idő kell, és elhiszem, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”! De azzal a fránya idővel egyre fogy az elképzelések végrehajtásához feltétlenül szükséges bizalom is. Valóban jelentős tartalékok vannak még az egészségügy mai rendszerében, és jó ellátásszervezéssel változatlan pénzből jobb ellátást lehet nyújtani. Véleményem szerint az elvárások (legyen általános, ingyenes, teljes körű és minden szempontból színvonalas az ellátás) és az előteremthető ráfordítás közt akkora a szakadék, amit hatékonyságnöveléssel nem lehet áthidalni, még akkor sem, ha jól sikerül a rendszer átalakítása. A hatékonyság növelése mellett csak a ráfordítás növelése vagy a szolgáltatáscsomag csökkentése lehet megoldás, de mindkettő kivitelezhetetlen a jelenlegi gazdasági és politikai helyzetben. Mindeközben az orvostársadalom szervezkedik: több pénzt akarnak a hálapénzről lemondó kezdők, míg a

hazai pályán még „focizó” tapasztaltabb profik csapatostól készülnek

a külföldi, vissza nem utasítható ajánlatok elfogadására az idény lejártát követően. „A rezidensek és az orvosok problémáit nem lehet csak pénzzel megoldani, jobb munkakörülményeket és a szakmai fejlődés lehetőségeit is biztosítani kell” – teszi ehhez hozzá Papp Magor, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke. A labda tehát fel van adva Orbán Viktor – szintén – a pályán lévő, eddig cserék nélkül játszó csapatának... Normális körülmények között az alapellátás a mortalitást (a túlélést) javítja, míg a szakellátás az életminőséget. No de hol vagyunk mi a normális körülményektől? Várólista mindig lesz, csak a hosszúsága kérdéses!