Vélemény: A halál feletti öröm

Nekem elsősorban az a hihetetlen és fékezhetetlen öröm tűnt ellenszenvesnek, amelyet a meggyilkolt ember halála miatt nyilvánítottak ki az amerikaiak. Tudom, erről nem így vélekedik az a washingtoni vagy New York-i ember, akinek a hozzátartozója odaveszett a terrortámadásokban. Tökéletesen együttérzek velük.

Világéletemben viszolyogtam a haláltól. Ezzel valószínűleg sokan vannak így, én viszont több gyermekkori kellemetlen élmény hatására kerültem ebbe a helyzetbe. Felnőtt koromban, vallásos neveltetésem okán is, már megértettem, hogy a földi élet egyszer befejeződik, előbb vagy utóbb, s az elmúlás, a halál következik. Szeretteim, rokonaim, barátaim elvesztése – a már említett józan tárgyilagosság dacára - mindig nagyon megviselt, de azt sem szeretem különösebben, ha társaságomban alaposan „kitárgyalják” valakinek a halálát. Ma viszont olyan korban élünk, amikor, elsősorban a médiának köszönhetően, egyre jobban kivesézhetünk mindent: házasságot, születést, karriert, majd értelemszerűen a halált is. Pedig nincs ez így rendjén, vélem én. A bevezető sorokból nyilván a kedves Olvasó is rájött, hogy hova akarok kilyukadni. Igen, Oszama bin Laden halálával kapcsolatosan támadtak gondolataim az ember földi elmúlásának különbözőségéről. Merthogy egészen más érzelmeket vált ki egy egyszerű földi halandó elvesztése, vagy egy ismert ember halála. Lett légyen az Nobel-díjas tudós, világhírű, elismert sportoló, megbecsült államfő, szegényeket és elesetteket felkaroló egyházi vagy civil szervezet irányítója, esetleg egy országot megnevettető, jó kedvre derítő rokonszenves színművész. Ugyanakkor ismét más reakciót idéz elő egy szintén világhíres, de mindig negatív előjellel idézett személyiség természetes vagy erőszakos halála. Mindkettőből volt bőven a történelem folyamán. Vegyük csak a milliók haláláért felelős két „birodalomépítő” embert: Hitlert és Sztálint. Az első önkezével vetett véget életének, senki sem siratta meg. A náci vezérrel ellentétben a szintén milliók szenvedéséért és pusztulásáért vétkes kommunista despotát ágyban érte a halál, s gyászolta (mit tehetett volna mást) az egész szovjet birodalom, meg a hozzá hű csatlósok. Köztük mi is. Most viszont egy olyan személy haláláról értesülhettünk, aki a mai korban kialakult új veszélyforrásnak a szinonimája volt: a terrorizmus világának első embere, akit ráadásul csaknem 10 éve üldöznek. Mindeddig sikertelenül. Oszama bin Ladenről szinte mindent tudott a világ. Csak azt nem, hogy hol tartózkodik... A 2001. szeptember 11-i véres merényletekben csaknem 3 ezer ártatlan ember esett áldozatul Amerikában, azóta ő volt az első számú közellenség. Az USA-ban akkor egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy ilyen szörnyűség velük is megtörténhet, a világ leghatalmasabb országát, az eddig teljes nyugalomban és békességben élő amerikai népet is életveszély fenyegeti – méghozzá saját földjén, otthonában. Szeptember tizenegyedike olyan gyászos dátumként vonult be az amerikaiak és a nyugatiak történelmébe, amely örök figyelmeztetést jelent az ott élőknek: soha nem lehetnek biztonságban, örök veszély leselkedik rájuk, saját és a családjuk élete állandó veszélyben van. Mint ahogyan ezt a madridi, később a londoni véres robbantások is bizonyították. Tíz éven keresztül keresték a szörnyű terrorcselekmények kiagyalóját, a szaudi származású milliárdost, Oszama bin Ladent. A NATO-erők, élükön az amerikaiakkal lerohanták Afganisztánt, háborút folytattak/folytatnak a tálibok ellen, mindeközben erőteljesen vizslattak a terrorista vezér után. Sikertelenül. Most azután, állítólag már februárban, nyomára bukkantak, s a napokban le is csaptak rá. Az amerikaiak az akcióba nem vontak be senkit, elitkommandósaik hajtották végre az akciót, melynek során megölték a rettegett bin Ladent. Aki – megint csak az amerikai híradások szerint – nem viselt fegyvert, de azért ellenállt, ezért kellett megölni. Nem foglyul ejteni. Holtestét gyorsan átvizsgálták, majd a „muzulmán szertartás” szerint (?) el is temették, illetve a tenger hullámai közé vetették. Őrizkedtek attól, hogy valami földi nyom maradjon utána, mert akkor a hasonló gondolkodásúaknak zarándokhelyéül válna. Az akció gyors volt és eredményes, az amerikai legfelsőbb vezetés, Barack Obamával és Hillary Clintonnal az élen, egyenes élő közvetítésben láthatta a kommandósok derék munkáját, hogy azután maga Obama jelentse be az örömhírt a világnak. Az amerikaiak ezrei vonultak az utcára, megnyilvánult a spontán öröm a terrorista halála felett, fékeveszett jókedvükben szlogeneket gyártottak, Oszama bin Ladenről készült gúnyrajzokat hordoztak szerte az Államok utcáin. A világ is fellélegzett: egy veszélyforrással kevesebb lett a mindennapok terrorizmusában. Ami immáron nem is oly’ biztos. Hiszen az elmúlt tíz év alatt nagyon sok új bin Laden „nevelődött fel”, akik már önállóan is el tudják végezni a piszkos munkát. Nekem elsősorban az a hihetetlen és fékezhetetlen öröm tűnt ellenszenvesnek, amelyet a meggyilkolt ember halála miatt nyilvánítottak ki az amerikaiak. Tudom, erről nem így vélekedik az a washingtoni vagy New York-i ember, akinek a hozzátartozója odaveszett a terrortámadásokban. Tökéletesen együttérzek velük. De állítom, hogy ideje lenne már egy kicsit mélyebben elemezni a dolgok eredetét és mostani állását is. Az amerikaiaknak is. Talán azt kellene először megvizsgálni, hogy miért is haragszanak ránk, netán gyűlölnek annyian bennünket a világon. Lehet, hogy éppen a nagy nyomulásunk, a világbéke megteremtésére tett erőszakos akcióink, azok váltják ki a világ egyes részein az irántunk érzett ellenszenvet. Ha ezt is alaposan körüljárnánk, akkor esetleg könnyebb lenne megoldást keresni és találni egy-egy problémára. Még a terrorizmus felszámolására is. Legalábbis, véleményem szerint…