Vélemény: Nemzeti ünnep és nemzetegyesítés

Ma, hála Istennek, a szabadságunkért már nem kell az életünket kockáztatnunk, de azért, hogy teljesen függetlenek legyünk minden „globalizációs” törekvéstől, annak hatástól, meg azért, hogy nemzeti önbecsülésünk egyre szilárdabb legyen, azért bizony tennünk kell.

Ha csak hírszerűen foglalkoznánk most március 15-vel, a magyar forradalom és a szabadságharc 163. évfordulójával, akkor ezt írnánk: méltóságteljes, fennkölt és tartalmas ünnepségek egész sora jellemezte a magyarországi megemlékezéseket. Csakúgy, mint az elszakított területeken és szerte a nagyvilágon tartott alkalmakat. Ennél azonban többet, jóval többet illik és kell is szólni a mostani összegyülekezésekről. Az idei ünneplések nagyban különböztek az elmúlt években tapasztaltaktól. Jómagam több ’48-as műsoron is részt vettem, így módomban áll összehasonlítást tenni a korábbiakkal. Számomra mind tartalmában, mind formájában változott egy-egy ünnepség. Hogy miként? Azért, mert a szónokok szinte mindenütt igyekeztek kidomborítani a számunkra oly’ fontos hazafias érzést, ami nélkül nincs igazi, őszinte cselekvőkészség sem. Jelesül nem másért, mint a hazánkért, a nemzetünkért, az egységünkért és a nehezen kivívott szabadságunkért. Azokért a mindannyiunk számára tiszta és nagyra becsült értékekért, amelyekért annak idején az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vezetői és közkatonái is egyaránt küzdöttek, ha kellett, az életüket is adták érte. Ma, hála Istennek, a szabadságunkért már nem kell az életünket kockáztatnunk, de azért, hogy teljesen függetlenek legyünk minden „globalizációs” törekvéstől, annak hatástól, meg azért, hogy nemzeti önbecsülésünk egyre szilárdabb legyen, azért bizony tennünk kell. Nem is keveset. Különösképpen akkor, amikor itthon és külföldön egyaránt igyekeznek ezt az önbecsülésünket csorbítani, kisebbíteni. A másik meghatározó eleme - a többnyire verőfényes időben tartott összejöveteleknek - pedig nem más, mint az, hogy végre felszabadultan, kordonok nélkül, feszültségtől mentesen lehetett ünnepelni. Ezt domborították ki azok, akiket megkérdeztek a fővárosban, de erről nyilatkoztak az ország más részein is. Érdekes mód, az elmúlt nyolc év gyakorlatától eltérően, most nem kellett attól tartani, hogy valaki rátámad az ország vezetőire, s ezért kordont kell vonni az ünnepségek helyszínei köré. Mi több, most ezek a vezetők a közönséggel (ahogyan korábban mondták: a köztársaság polgáraival…) együtt vonultak az utcán, nem volt bekiabálás, de esernyőt sem kellett tartania az aktuális budapesti főpolgármesternek a feje fölé, csupán azért, hogy megóvja magát a tojászáportól… Nos, ezek a megjegyzések az első pillantásra tűnhetnek maliciózusnak, netán szarkasztikusnak is, de meggyőződésem, hogy nem azok. Tudniillik az említett időszak felkent szónokai féltek valamitől vagy valakitől (saját lelkiismeretüktől semmiképp sem), azért vonultatták fel a kutyás rendőröket, azért rendeltek mesterlövészeket a szomszédos épületek erkélyeire. Ez minden volt, csak nem ünnep. Most mindez eltűnt: az emberek tele tüdővel lélegeztek, szívták magukba a tavaszi friss levegőt és a felszabadultság érzésével vonultak ünnepelni. De volt az idei megemlékezéseknek egy csodálatosan szép, eddig soha nem tapasztalt új eleme is. A határon túli magyarok első csoportjai most vehették át a magyar állampolgárságukról szóló okmányokat és tehettek állampolgári esküt nemzeti zászlónk előtt. A budai várban, Csíkszeredán, Szabadkán, Kolozsvárott, Mohácson több mint százan jutottak hozzá a hőn óhajtott dokumentumokhoz. Megható jeleneteknek lehettünk szemtanúi ezeken az ünnepségeken. A trianoni országcsonkítást követően a történelmi határokon kívül rekedt magyarok, közöttük ismert közéleti személyiségek, művészek, sportolók könnyes szemmel énekelték nemzeti imánkat, a Himnuszt, majd szinte remegő kézzel vették át az új, immáron magyar nyelven kitöltött személyi okmányokat. Fiatalok és idősek egyaránt azt hangsúlyozták, hogy számukra ez a „papír” a nemzeti önbecsülésük megerősítését jelenti. Azt, hogy immáron nem csak szavakkal tudják deklarálni magyarságukat, hanem bizonyíthatják az anyaország irántuk tanúsított figyelmét és törődését. Nem akarnak áttelepülni, nem óhajtanak elköltözni szülőföldjükről, de igenis a magyar nemzet fiaiként kívánnak élni ott, ahol éppen élnek. S most ünneprontó módon ugyan, de emlékeznünk kell arra a rengeteg gyalázkodásra, ami a 2004. december 5-i népszavazást megelőzte. A felelős politikusok burkolt vagy teljesen nyílt elutasítását, a feltételezéseket, amelyek arra irányultak, hogy a „románok, a szerbek, szlovákok, meg a többiek” elveszik a munkahelyeinket, a gyerekeink helyét az óvodában, az iskolában, nem lesz miattuk 13. havi nyugdíj (azt éppen ők szüntették meg!), s egyáltalán: maradjanak ott, ahol vannak. Nem véletlenül soroltam fel a szomszédos nemzeteket, hiszen sokan nem vették (vagy veszik) maguknak a fáradtságot, hogy a határon túl élő magyar testvéreinket magyaroknak nevezzék. Egyszerűen „lerománozzák, leszerbezik” őket! A magyar Országgyűlés tavalyi egyik első döntése éppen a határon túli magyarok számára adandó állampolgárságra vonatkozott. Nos, ezzel kapcsolatban is kapott hideget és meleget a mostani kormány, meg a kormánypártok, természetesen a miniszterelnökkel az élen. A végszavazásnál azonban már szinte kivétel nélkül mindenki a törvényre szavazott. Három ellenzéki parlamenti képviselő kivételével. (Nevüket csak nemzeti ünnepünkre való tekintettel nem írom ide. Nem méltók arra, hogy említsük őket egy ilyen szent üggyel kapcsolatosan.) Ez volt tehát a 2011-es márciusi megemlékezések másik felemelő történése. Merthogy a nemzetegyesítés immáron nem a határok megváltoztatása révén, egy felelős kormány mindenkori és állandó feladata. S ezt a mostani magyar kormány fel is vállalta. A Parlament pedig hamarosan tárgyalja az új alkotmányunk tervezetét, majd dönt róla. Az pedig, hogy nemzeti alaptörvényünk a Himnuszból vett "Isten, áldd meg a magyart!" sorral kezdődik, újabb jele a komoly lépésnek, miszerint hazánk már felzárkózott azon civilizált nemzetek sorába, amelyek fontosnak tartják a keresztény kulturális értékek megőrzését és továbbadását. Amellyel nemcsak mi, hanem Európa is sokat nyerhet a jövőben. Legalábbis, véleményem szerint…