Vélemény: Szabadság. Szeretem

A kommunista korszakra mi sem volt jellemzőbb, mint hogy munkanapként és - legfeljebb - iskolai szünnapként kezelték március 15-ét, és csak hivatalos keretek között engedélyezték a megemlékezéseket, melyek főszereplőivé az oda kivezényelt általános- és középiskolások, no meg az őket unalmas sztereotípiákkal untató szónokok váltak.

A politikai szabadságot megszüntető kommunista diktatúra orwelli módszereinek egyike volt a szabadság eszméjének kisajátítása. Április 4-ét a felszabadulás napjává tették, aminek annyi valóságtartalma volt, hogy tényleg voltak, sokan, akiknek a német megszállás és a nyilasuralom megszűnése a szabadságot hozta el, de a kommunista politikai mítosz ezt arra használta fel, hogy a diktatúrát a szabadság rendszereként mutassa be. A manipuláció netovábbja az volt, hogy a Rákosi-rezsim szócsövét Szabad Népnek nevezték, a legelvakultabbak meg ökölbe szorított kézzel és azzal köszöntötték egymást, hogy „szabadság!”. Bár a Kádár-rendszer lapja, a Népszabadság a Szabad Nép utóda volt, még a forradalmi sajtó részeként született meg 1956-ban, a forradalom mellé álló reformkommunisták és a rákosista kommunista pártot (MDP) felváltó MSZMP orgánumaként. Ahogy azonban az októberi forradalmat eredetileg támogató Kádár szembefordult a forradalommal, és felszámolta annak minden vívmányát, úgy vált az MSZMP a restauráció pártjává, a Népszabadság meg a nép szabadságát megszüntető rezsim szócsövévé. Nagyon nem kívánnék aktuálpolitizálni, de azért elgondolkodtató, hogy az 1956-ban, 55 évvel ezelőtt alapított és a jelenleg részben a Szabad Sajtó Alapítvány által tulajdonolt Népszabadság a címlapján foglaltak szerint LXIX.

<69.>

évében jár, tehát 1942-ben született, ami kísértetiesen emlékeztet arra, hogy a sztálinista kommunisták lapját, a Szabad Népet 1942-ben adták ki először… Rákosiék rafináltak voltak. 1948-ban, a százéves évfordulón hatalmas ünnepségeket szerveztek, de miután Petőfi Sándort és a márciusi ifjakat megtették a sztálinista kommunizmus előfutárainak, hatalmuk teljében később mindent megtettek, hogy március 15-ét ne lehessen szabadon megünnepelni. Pótlékként ott volt a propaganda, a lózung, hogy Rákosinak és elvtársainak jutott az a történelmi feladat, hogy valóra váltsák és kiteljesítsék mindazt, amiért 1848 hősei Kossuthtal, Petőfivel és Táncsiccsal az élükön küzdöttek. A Szabad Nép még arra is ragadtatta magát, hogy arról írt, „hogy a sajtószabadság megteremtését és intézményes biztosítását a felszabadulás tette lehetővé” a Párt révén: „a Magyar Népköztársaságban a sajtó és a rádió nem kapitalista – tehát nem hazug - értelemben szabad. (…) A mi sajtónk és rádiónk az igazat írja és mondja. A mi sajtónk és rádiónk nem hazudik, nem csapja be és nem vezeti félre a népet”. Aztán persze a rezsim pont az ellenkezője miatt bukott meg 1956-ban, amikor a „szabad sajtó” munkatársai bevallották: hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal… A kommunista korszakra mi sem volt jellemzőbb, mint hogy munkanapként és - legfeljebb - iskolai szünnapként kezelték március 15-ét, és csak hivatalos keretek között engedélyezték a megemlékezéseket, melyek főszereplőivé az oda kivezényelt általános- és középiskolások, no meg az őket unalmas sztereotípiákkal untató szónokok váltak. Kádárék remek érzékkel silányították generációs ünnepé a márciusi ifjak napját, amikor bevezették a tavaszi évfordulókat (március 15., március 21., április 4.) összekapcsoló Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezésű ünnepségsorozatot. Írásom terjedelmét alaposan megnövelné, ha csak felvázolnám a korszak alternatív vagy kifejezetten ellenzéki megmozdulásait, és azt, hogy a rezsim jellemző módon, hogyan próbálta elejét venni azoknak, és hogyan üldözte a szervezőket és részvevőket. Mindent elárul az azonban az, hogy a minden politikai megfontolások nélküli spontán megemlékezések, például virágok és nemzeti színű papírzászlók elhelyezése vagy gyertyák gyújtása a „hivatalos” ünnepség után, politikailag gyanúsak voltak. A 12 pont írott vagy – pláne – nyomtatott terjesztése pedig már önmagában is a „politikai jellegű bűncselekmény” kategóriájába tartozott… Utólag visszagondolva, s a rezsimnek hála, még ezek az ártatlan dolgok is „forradalmi” tettek voltak. Nem csoda, hogy ilyen történelmi előzmények után ellenzéki tömegmegmozdulásokká váltak a megemlékezések 1989. március 15-én, mely napot a pártvezetés már bölcsen munkaszüneti nappá nyilvánította. Az emlékezet nem, legfeljebb csak a filmarchívumok tudják visszaadni az egyszerre felemelő és torokszorító érzést, amikor Cserhalmi György a Szabadság téren, a Magyar Televízió épülete előtt felolvasta a 12 pontot, Csengey Dénes pedig az egész nemzet nevében „lefoglalta” a köztévét, ahogy tették volt a márciusi ifjak, amikor a Nép nevében lefoglalták Landerer nyomdáját. Ünneprontó epizódként szólnom kell arról is, hogy a pártpropagandában már akkor, 1989 elején, központi elem volt a „nemzeti összefogás”, ami abban csúcsosodott ki, hogy a sajtóba és az ellenzéki pártokba beépült ügynököknek a későbbiekben annak propagálása is feladata volt, hogy október 23. legyen a „megbékélés napja”. 1989-ben külön ünnepelt a rendszer s ellenzéke. Az ellenzékiek többek között azért, mert korábban nem egyszer előfordult (1972, 1973, 1986), hogy a szabadon megemlékezőket durván megverték a rendőrök. Ezekben az esetekben a Forradalmi Rendőri Ezred volt hivatva a rendszer részéről nevében is képviselni a „forradalmi” hagyományokat.