Vélemény: Önkéntes munka és a magyar mentalitás

Na ne röhögtess! Önkéntesség éve az Európai Unióban, s ahhoz mi magyarok is csatlakozunk! Tudod ki fog neked itt pénz nélkül dolgozni? Az első gondolata mindenkinek úgyis az lesz, hogy: megéri ez nekem, ha nem kapok érte pénzt? Csinálják ezt a papok, úgy se’ lesz ebből semmi…

Ezek a mondatok az egyik Budapestre tartó IC-vonaton hangzottak el valahol Cegléd tájékán. Az ötvenes kinézetű férfi a térdére helyezte az általa olvasott napilapot és útitársának kommentálta hangosan a cikket, amelyben nyilván az önkéntes munkáról volt szó. Mondott ennél durvábbakat is, de ezek egyfelől szalonképességük miatt nem illenek egy komoly hírportál oldalaira, másfelől az egész mondandóját bele lehetne sűríteni abba a mondatba, amelynek a „ha nem kapok érte pénzt, nem is csinálom”-ot tartalmazza. A Európai Unió 27 tagállamában január elején hirdették meg az önkéntesség évét, csakúgy, mint nálunk. Jelentős médiatámogatással kezdődött a mozgalom, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy népszerűsítésére maga a köztársasági elnök is vállalkozott, s ott voltak mellette a parlamenti képviselők, egykori kiváló sportolók, a közélet, a tudomány, a gazdaság, a kultúra jeles képviselői is. De mire is buzdítanak bennünket ezzel a nagyszabású akcióval? Elsősorban arra, hogy a társadalomban – erőnkhöz mérten – a közösség érdekében vállaljunk olyan feladatot, amely e közösség hasznára válik. Szabad akaratunkból, kényszer nélkül. Tudom, nagyon képlékeny e megfogalmazás, ám, ha jobban beleássuk magunkat abba, hogy mit is tehetünk tágabb környezetünk, egy-egy település, város vagy csak a lakóközösségünk érdekében, akkor már világosabbnak tűnik a feladat is. Merthogy, az újságot kommentáló atyafi szemléletét alapul véve, az eddigi gyakorlat szerint csak úgy lehetett valamilyen közösségi feladatot megoldani, ha „pénz járt érte”. Az alábbiakban néhány banálisnak tűnő példa, amelyek a korábbi megcsontosodott szemléletet és gyakorlatot cáfolják. Hányszor halljuk, hogy a csatorna, az árok tisztítása az önkormányzat dolga. Így igaz, mindaddig, amíg nem jövünk rá, hogy bizony legalább a saját portánk előtt a mi feladatunk ezt elvégezni, az idős szomszéd szakaszát pedig kalákában, a többi környékbelivel összefogva – néhány óra - alatt vígan kitisztíthatjuk. S ha ezzel készen vagyunk, besegíthetünk azon a területeken is, ahol valóban az önkormányzatnak kell(ene) ezt megtennie, de miután szegény, mint a templom egere, közmunkásokra sincs pénze, fogjunk össze emberek, és csináljuk meg azt is. Ráadásul egészen jó volt együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket csak a "Jó napot"-szintjén ismerünk… Napjaink egyik állandó problémája a gyermekmegőrzés. Külön „iparág” alakult már ki e szolgáltatás megszervezésére. Természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében. Ha nagymama híján a kisgyermekes szülők este el szeretnének menni egy-egy koncertre, színházba, moziba vagy csak egyszerűen egy baráti látogatásra, kötelezően felvigyázó után kell nézniük. Nos, Nyugaton, de nálunk is imitt-amott van olyan egyetemista önkéntes csoport, amelyik hajlandó ingyen és bérmentve vállalni ilyen, tegyük hozzá, nem is szórakozásnak minősülő, komoly feladatot. Vagy: a legtöbb magányos, mozgásában már korlátozott idős ember vágyik az élő beszédre, arra, hogy megszólítsák, társalogjon valakivel. Ha hetente vállalunk egy órát az ilyen emberekkel való beszélgetésre, sokszor olyan élményben lesz részünk, amelyet pénzzel nem lehet megfizetni! Ismerősünk keresztrejtvényeket gyűjt az újságokból egy idős néninek és azokat havonként elviszi neki. Ilyenkor leül egy órácskára, meghallgatja az asszonyt, elmondja az elmúlt hónap folyamán vele történt események sorát, néha ő is panaszkodik egy kicsit, aztán elbúcsúznak egymástól. Jöjjön kedveském gyakrabban, ünnep ez nekem, köszön el minden alkalommal az idős hölgy. Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy valakinek örömet szerezzünk. Szabad akaratunkból, önkéntesen, minden ellenszolgáltatás nélkül. Másik ismerősünk felolvasni jár egy idős házaspárhoz. Megromlott látásuk miatt tévét nem néznek, a betűket már alig látják, mindössze rádiót hallgatnak. Hetente egyszer egy-két órát tölt náluk, újságot és könyvet olvas nekik. Utána rövid beszélgetés következik. Az a hab a tortán, azt várják talán a legjobban. Ezeken napokon korábban kelnek a szokásosnál… A fentiek és hasonlók természetesen egyedi esetek. Az Európai Unióban csaknem 100 millió önkéntest tartanak nyilván. Ezek szervezett formában segítenek környezetükön, embertársaikon. Nálunk ez munka még gyermekcipőben jár. Az idei év feladata lesz az önkéntesség megszervezése is, csakúgy, mint annak a korábbi szemléletnek az eloszlatása, hogy ez a tevékenység nem lehet hasznos, meg csak úgy lehet segíteni a másikon, ha pénzt adunk neki vagy valamelyik intézménynek, az majd támogatja a rászorulót. Az ilyen segítségnyújtásra is szükség van. S ebben mi magyarok az élen járunk, ha valamilyen katasztrófa ér bennünket. Példaként említhetjük a tavalyi árvizeket, a devecseri iszapömlést és hasonló természeti csapásokat. Az önkéntesség azonban egészen más dimenziót jelent a segítségnyújtásban. De nemcsak abban, hanem a társadalomból az utóbbi időben kiveszett szolidaritás és szeretet kultúrájának megteremtésében is. S ebben, félreértés ne essék, nem csak az egyháznak van megkülönböztetett szerepe (ahogyan írásunk elején vonatozó útitársunkat aposztrofáltuk), hanem a civil társadalomnak is. Legalábbis, véleményem szerint…