Vélemény: Filozófus-per 2011-ben?

Magam egyáltalán nem gondolom, hogy Hellerék akár egyetlen összegben is magánvagyonuk gyarapítására használták a pályázati pénzeket, és nagyjából egyet is értek azzal, amit mondott.

A másodk médiaháború kellős közepén megnyílt a második kulturkampf új frontja is. Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos vizsgálatot indított nemzetközileg ismert és elismert filozófusoknak (Heller Ágnes, Radnóti Sándor, Vajda Mihály stb.) a Magyar Bálint oktatási miniszter által létrehozott és felügyelt Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalhoz (NKTH) az előző kormányzati ciklus során benyújtott pályázatok ügyében. A filozófusok négyszáz millió forintot nyertek el, ami szokatlanul és kiugróan (kirívóan?) magas, továbbá a benyújtott filozófiai pályázatok nem igazán vágtak az NKTH profiljába. A Heller Ágnes vezette konzorcium 53,9 millió forintot nyert el például a 2005-ös Jedlik Ányos-program keretében. Az NKTH a következő témájú pályázatokat fogadta be többek között: A Határmezsgyék: Filozófia és tudomány az ókorban; Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai; Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységességnek kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkáiban. A filozófusokra zúduló támadásokat a talán legnagyobb tekintély, Heller Ágnes a következők szerint védte ki. - Az elbírálási szisztémát még Pálinkás József találta ki, és "a pénzek mentek valamire". - "Senkit nem érdekel, hogy Nietzschéről, Lukácsról vagy Heideggerről mit gondolok vagy írok, a lényeg, hogy nem szeretem Orbán Viktort". - A leadózott összegek maradéka olyan fiataloknak és pályakezdő tudósoknak adott valamiféle megélhetési lehetőséget, akiknek nem volt munkájuk. - „Csaló, tolvaj és hazug lettem csak azért, mert nem szeretem Orbán Viktort. Különben miért adott volna teret a jobboldali sajtó néhány gyűlölködő filozófus bosszúhadjáratának?” - „Minden szakmában vannak féltékeny, gyűlölködő emberek, így a filozófusok között is. Ezek most az én nevemet felhasználva intéztek támadást a filozófus szakma egyik ágazata ellen” - Az elnyert pályázati pénzből könyvtárbővítést, számítógépek beszerzését finanszírozták, a természetesen leadózott összegek maradéka pedig "fiatalembereknek, pályakezdő, munkanélküli tudósoknak adott valamiféle megélhetési és munkalehetőséget". "Ha több ember több évre kiterjedő szerény bérezését felszorozzuk, akkor jutunk el ezekhez a tízmilliós összegekhez. - „Azt sejtetik, hogy egyetlen összegben magánvagyonok gyarapítására használták" Magam egyáltalán nem gondolom, hogy Hellerék akár egyetlen összegben is magánvagyonuk gyarapítására használták a pályázati pénzeket, és nagyjából egyet is értek azzal, amit mondott: „Magyarországon a filozófusok nagyon szegény emberek, nézzék meg a fizetéseket. A könyveikért majdhogynem semmit nem kapnak, kontrollszerkesztésért nagyon keveset, fordításért még kevesebbet. Ezeket az embereket azzal vádolni, hogy jogtalanul zsebretesznek tíz- és százmilliókat, ez egy elképesztően hazug összefüggés". Azért csak nagyjából értek vele egyet, mert bár a szakma állapotáról adott leírása helytálló, önmagában a sanyarú helyzet nem zárja ki eleve, hogy filozófusok „jogtalanságot” kövessenek el, mert különben azt kellene gondolnunk, hogy szegények úgy általában nem lopnak vagy nem csalnak, és azért nem, mert szegények. Komolyabb problémát látok abban, hogy valójában senki sem „sejteti”, hogy a nyertesek egyetlen összegben magánvagyonok gyarapítására használták volna, ellenben Budai azt állította, hogy a beadott pályamunkák tartalma eleve ütközött a pályázati kiírással, ezért - szerinte – a pályázók nem is nyerhettek volna. Éppen ezért Budai egész pontosan „jogosulatlan előny megszerzése” miatt fordult a hatóságokhoz. Jól látható, ami egyben remek kis tárgya lehetne egy gyakorlati filozófiai elemzésnek, hogy a vádak és ellenvádak a „jog” fogalmának eltérő értelmezésén és használatán alapulnak. Budai Gyula és a filozófusok bírálói jogsértést, a jogszabályok megsértését hangsúlyozzák, míg Hellerék és az ő védelmezőik morális jogosultságról beszélnek valójában. Utóbbi álláspont tömören úgy foglalható össze, hogy lehet, hogy a pályázatok elbírálása során jogszabályokat sértettek, de a döntések morálisan igazolhatók: a filozófusok erkölcsi értelemben „jogosan” és nem „jogtalanul”nyertek. Rendkívül elgondolkodtatónak tartom, hogy Heller Ágnes a Magyar Narancsnak úgy érvelt, hogy "nem a pályázatokra jelentkezők dolga eldönteni, hogy a témájuk valóban összevág-e a kiírással, hanem azoknak, akik erről határoznak". Hellernek abszolút igaza van „jogilag”, ám ha a filozófusok pályázatának életszerűségét rekonstruáljuk, akkor úgy tűnik, hogy hosszú ideje nem voltak olyan intézményes keretek, amelyen belül jogszerűen, méltányosan és abszolút morálisan jutottak volna kutatási forrásokhoz, ezért kínjukban, „lesz, ami lesz” alapon a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnál, még pontosabban annak Jedlik Ányosról elnevezett programjánál próbálkoztak – a legkisebb remény nélkül. Mert hát az NKTH hivatalosan is deklarált „ küldetése” az volt, hogy „a hazai és a hazaihoz kapcsolódó nemzetközi K+F+I

tevékenységeket meghatározó mértékben segítse azzal a céllal, hogy Magyarország nemzetközileg elismert, magas technológiai fejlettségű országgá váljon”. Ezen belül a „hosszú távra kiható integráló jellegű” Jedlik Ányos program rendeltetése az volt, hogy a kutatás-fejlesztés (K+F) területén jelentős tudományos és gazdasági áttörést ígérő, hosszú távú stratégiai kutatásokat támogassa. A program célja olyan projektek megvalósításának támogatása volt, amelyek „hozzájárulnak az ország gazdasági versenyképességének növeléséhez a gazdaságban alkalmazható eredmények létrehozásával, azok gyakorlati alkalmazásával és termékké alakításával”. „Ahogyan Fock Jenő, Kádár miniszterelnöke sem tudta kiütni kezemből a tollat, úgy Orbán Viktornak sem fog sikerülni”, nyilatkozta Heller Ágnes, ami sok mindent bizonyíthat, csak azt nem, hogy „a tradíció folytonosságának és az életmű egységességnek kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkáiban”, illetve e kérdés filozófiai tisztázása hozzájárul az ország gazdasági versenyképességének növeléséhez, mert a gazdaságban alkalmazható eredményt hoz létre azok gyakorlati alkalmazásával és termékké alakításával. Ilyen eredmény nyilván nem született, ám egy filozófus számára is automatikusan vetődik fel a morális kérdés: mennyiben rontották olyan pályázatok annak esélyét, hogy az ország gazdasági versenyképességének növekedni fog, amelyeknek közük nem volt a gazdasági versenyképességhez, ám komoly összegeket vontak el a gazdasági versenyképességet szolgáló erőforrásokból? Mennyiben morális ez? Morálisan mennyiben igazolható? És hát igazságos-e? Heller Ágnes egyik fő kutatási területe a társadalmi igazságosság, aminek egyik kulcsfogalma és –problémája az „osztó igazságosság”. A gyakorlati filozófiában nem csak az igazságosság steril elméletével foglalkoznak, hanem azzal is, hogy a társadalmi javak és szolgáltatások valóságos elosztása, illetve a társadalmi javakhoz és szolgáltatásokhoz való valóságos hozzájutás az igazságosság és más morális-filozófiai kritériumok szerint hogyan ítélhető meg. Az ügy egy igen sajnálatos szakmai tanulsága ezért az, hogy a jövendő filozófiai elemzéseknek is bizony tárgyává válhatnak majd a filozófusok pályázatai és igazolásai, hacsaknem a filozófusok is megértik és morálisan igazolhatónak tartják azt, ha filozófusok számára kiírt pályázatokon az „osztó igazságosság” jegyében a szerves kémia rafkós tudorai is nyernek a filozófiai kutatásoknak szánt erőforrásokból.