„Vajon eszébe jut valakinek, hogy ennek a fának ötven évet kellett nőnie, a szél karjaiban táncolva, rigók fészkeit óvnia, a Nap felé nyújtózva, s telente havat hordania ágain, mígnem a fűrész fogai kettéharapták? És eljut-e a bőrbe fércelt lelkekig a gondolat, hogy ez a fa itt maga az áldozat, és a kezdetektől, amint a magból kibújt a zöld hajtás, a sorsát nevelte, hogy 2010 karácsonyán itt állhasson, szimbólumként magasodjon?”
Épp egy „tömegjelenet” szomszédságában álltunk, valami szónok beszélt mindennapiságunk megszokott-megtűrt, kedvelt-elutasított eszméinek egy újabb epizódjáról, mikor a barátom hátat fordított, és a Klauzál téren magasodó karácsonyfát kezdte nézni. „Szerinted hányan állnak meg, időznek a fenyőre tekintve a korzózó emberek közül?” – tette fel kérdését. „Vajon eszébe jut valakinek, hogy ennek a fának ötven évet kellett nőnie, a szél karjaiban táncolva, rigók fészkeit óvnia, a Nap felé nyújtózva, s telente havat hordania ágain, mígnem a fűrész fogai kettéharapták? És eljut-e a bőrbe fércelt lelkekig a gondolat, hogy ez a fa itt maga az áldozat, és a kezdetektől, amint a magból kibújt a zöld hajtás, a sorsát nevelte, hogy 2010 karácsonyán itt állhasson, szimbólumként magasodjon?” Nem válaszoltam. Nem volt mire. Megálltam másnap, és utána mindig, ha utam arra vitt. Volt, hogy körbeszaladtam, kergetőztem a fa körül gyermekeimmel. És azt a furcsa – azokon a bizonyos eszméken túli – szót rágtam gondolataimmal. Áldozat. Mennyit borult, görgött, pattogott már e kifejezés világunkban, miközben épp az eredeti jelentését fedi el az utcapor, üvegszilánk, savanyú, városi tócsák nedve. Hiszen e fa azt tette, amiről a karácsonyi misztérium szól: szétosztotta önmagát közöttünk. A szónoknak egy megcsillant gömböt adott, visszfényt önmaga elnyúlt kontúrjáról a szegedi esti fényben, a kisfiúnak négy-öt vidám kört, hangos nevetést, két szomszédnak egy megállást a fa tövében, és végre azt az egy tucat mondatot, amit már évek óta kellett volna. A barátomnak pedig lehet, hogy a megfordulást… És nekem? Talán egy emléket, ahogy évekkel ezelőtt egy csillagot emelek le öregapja ágiról, ezüstszínű holdtükröt, amit átadok egy lánynak, s talán csak most ér el hozzám igazán az ezüstfény, ami akkor két felhőn ülő, láblógató angyal arcán megcsillant, akik mosolyogva ugrottak le. A csillag ma is ott lóg a szobában, a könyves szekrényen, ami előtt gyakran elszalad két kicsi ember. Minden lépéssel más-más történet hagyja el a tűlevelűt, és a barátom merengése, a megállás óhaja arról beszélt nekem, hogy a karácsonykor felvett szeretetruhát igazán az áldozaton keresztül érthetnénk meg. A fa előtti megállással pedig egy pillanatra ez az érzés hat át. A lemondás, az elosztás, ahogy mindazt, amit kaptam, nem zárom trezorba, szétosztom közelebbi, távolabbi szeretteim között, és legkevésbé sem pusztán a tárgyakat. Nem lehet, hogy minden rossz forrása még ma is az az ősi üvöltés – enyém!? Egy próbát megér, hátha tényleg az áldozat segítségével bontható ki a szeretet… Megpróbáljuk? Áldott karácsonyt!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.