Vélemény: Elment a kemény „magyar” Holbrooke

Holbrooke állhatatos és ellentmondást nem tűrő magatartása kellett ahhoz, hogy a felek végre megértsék: nem lehet az örökkévalóságig háborúzni, egymás megsemmisítésére törekedni, közben pedig állandóan az istenadta népre hivatkozni!

A világ akkor ismerte meg igazán a nevét, amikor sikerült „megszelídíteni” a három balkáni renitens vezetőt. Egy asztalhoz ültette Alija Izetbegovicot, Franjo Tudjmant és Slobodan Milosevicet, mi több, az Ohio állambeli Dayton városkában alá is íratta velük a békemegállapodást. Richard Holbrooke, amerikai diplomata volt ez az ember, akinek sikerült a több mint négy évig tartó esztelen öldöklést megfékeznie, majd jobb belátásra bírni a szerb, a horvát és a bosnyák vezetőt. Mindez 1995-ben volt, s az akkori Clinton-adminisztráció nagy sikerének könyvelték el a vérontás befejezését jelentő békeszerződés tető alá hozatalát. A világsajtó Richard Holbrooke nevétől volt zajos, méltatták elvitathatatlan érdemeit, s kiemelték azt az acélos céltudatosságot, amelyet az évek során tapasztaltak a diplomata részéről. Ekkor ragadt rá a "Buldózer" becenév is. Ez a diplomáciai szakzsargonban is azt jelentette, hogy Holbrooke nem ismert akadályt, nem fogadta el azokat a labilis ellenérveket, amelyeket délszláv tárgyalópartnerei saját pozícióik érdekében felsorakoztattak, hanem nyomult előre – a győzelemig. Később ugyan maga is többször nyilatkozta, hogy Milosevics lakáji stílusával gyakran megvezette: a szemébe mondta, hogy egyetért vele, a megbeszéltek szerint cselekszik, amikor felálltak az asztaltól, akkor a szerb vezér homlokegyenest ellentétes dolgokat művelt! A végén azonban mégis kapitulált. A sors úgy hozta, hogy 1995 novemberében, a daytoni béketárgyalások (november 1-21-e) idején az USA-ban, Toledóban, Szeged testvérvárosában tartózkodtam. Alig 100 kilométerre Daytontól. Az ottani hírközlő szervek különösebben nem foglalkoztak a „hármak” csatájával. A Wright-Patterson légi bázison készülő Dayton Agreement alig 10-12 diplomata mindennapi munkáját jelentette 3 héten keresztül. Szép emlékű Andrew Rakay (Rakai András) barátom, aki magyar kivándorlók gyermekeként már az újvilágban született, de még valami hihetetlenül ízes hangsúllyal beszélte a magyar nyelvet, azt mondta: Nem kellene onnan kiengedni többé azokat a betyárokat, akkor majd lenne béke! (Nem kétséges, hogy a betyárok alatt a három délszláv vezetőt értette...) Amikor elkészült 23 pontot tartalmazó békedokumentum, az amerikai és a nemzetközi diplomáciai képviselők jelenlétében aláírták a papírokat és… - és mindenki ment a maga dolgára. Boszniában még sokáig dörögtek a fegyverek, egyszerűen nem akarták tudomásul venni, hogy „kitört” a béke, a négyéves ellenségeskedés tovább sodorta őket. Csak a következő évben, amikor megjelentek a békefenntartó erők, köztük az Okucsaniban állomásozó magyar műszakiak is, akkor csitult a harci zaj. Ennek a békemegállapodásnak Richard Holbrooke volt az eszmei és a gyakorlati megvalósítója. Az ő állhatatos és ellentmondást nem tűrő magatartása kellett ahhoz, hogy a felek végre megértsék: nem lehet az örökkévalóságig háborúzni, egymás megsemmisítésére törekedni, közben pedig állandóan az istenadta népre hivatkozni! Aztán lassan le is csillapodtak a kedélyek, azzal, hogy az írásunk elején idézett urak a helyükön maradtak, nemzetpolitikai stratégiájukon mit sem változtattak, de fegyveres harcot folytatni már nem mertek: a nemzetközi csapatok ott állomásoztak azokon a helyeken, ahol még várható volt a fegyveres összetűzés a felek között. Nem múlt el azonban 5 év sem, amikor Milosevic a horvátországi és a boszniai harctéren elszenvedett kudarca miatt Koszovó tartományt vette célba. Alapvetésben nem volt egyéb az elképzelése, mint az ottani albán népesség kiűzése és a tartomány szerbekkel való betelepítése. A „nagyszerb bölcső”, a Rigómező-szindróma miatt Milosevic teljesen elvesztette az igazodást, lassan a genocídium határát súroló lépéseket alkalmazott céljai elérése érdekében. S ekkor ismét jött Holbrooke. Hosszú tárgyalásokat folytatott a szerb vezérrel, de ezek nem vezettek eredményre. Így azután már nem volt más kiút, a Belgrádhoz intézett utolsó figyelmezetést követően 1999. március 24-én (alig 12 nappal hazánk NATO-csatlakozása után) elkezdődött kis-Jugoszlávia bombázása. A „fenyítés” csaknem 4 hónapig tartott, s Milosevics kénytelen volt fejet hajtani a túlerő előtt. Koszovóra pedig nemzetközi békeerőket vezényeltek. Azóta is ott vannak. Milosevicset egy évvel később letartóztatták, Hágába vitték, ott is hunyt el 2005. március 11-én. Richard Holbrooke felesége a magyar származású Kati Marton író, újságíró, aki kiválóan beszéli anyanyelvét és jó kapcsolatokat ápol őseinek hazájával is. A Magyar-Amerikai Koalíció egyik washingtoni éves konferenciáján volt alkalmam váltani vele néhány szót. Ekkor mondta, hogy „Richard már második hazájának vallja Magyarországot és nagyon szereti a magyarokat!” Ezt egyébként maga Richard Holbrooke budapesti látogatásai során a televízióknak, lapoknak, rádióknak adott nyilatkozataiban is megerősítette. Szerette a magyarokat, a temperamentumunkat, a szép iránti fogékonyságunkat, s mindez lehetővé tette számára, hogy nemcsak hazánkat, hanem a közép-európai államokat is jobban megismerhette, állásfoglalásait, döntéseit könnyebben hozhatta meg. Gyakran emelte fel szavát a határon túli magyar kisebbség érdekében is. Richard Holbrooke néhány nappal ezelőtt 69 éves korában Washingtonban elhunyt. A neves diplomata halála világszerte részvétet keltett azokban, akik tisztelték őt, becsülték tudását, éleslátását és azt, hogy előre meg tudta mondani mit kell tenni egy-egy bonyolult kérdés megoldása érdekében. Így volt ez még a halálos ágyán is, amikor a pakisztáni orvosának mondta: „Be kell fejeznetek ezt a háborút Afganisztánban...!” Állítólag ezek voltak az utolsó szavai. Azután nem szólalt meg többé. Ha valaki, akkor ő tudhatta, hogy az értelmetlen afganisztáni kalandnak nem lesz semmi hozadéka. Csak embervesztesége. Legalábbis, véleményem szerint.