Vélemény: December ötödikét elfeledni – soha…

Ha nincs az a határozott ellenkampány, amelyet az éppen aktuális kormány folytatott az „igenek” ellen, s ennek nincs az az óriási médiai támogatása, melyet a baloldali sajtó olyan markánsan jelenített meg, akkor egészen más lett volna az eredmény.

Hat évvel ezelőtt a döbbenet, majd a fájdalom, végül pedig kétségbeesés érzése járta át a Kárpát-medence trianoni határokon kívül rekedt magyarságát (meg az itthoni jóérzésű embereket). Az anyaország elengedte a kezüket. Nemcsak elengedte, hanem el is taszította a megértésre, szolidaritásra és segítségre szoruló kezet! A kettős állampolgárságról szóló népszavazáson a (mostoha)anyaország „felvilágosult” voksolói nemet mondtak arra, hogy az 1920-as szégyenteljes békediktátum hatását némiképp enyhítsék. Lelki támaszt nyújtsanak a több millió határon túl élő magyarnak, olyan erkölcsi védelmet, ami többet jelent a pénzbeli támogatásnál is. A kisebbségben élő nemzetrész mindösszesen azt kívánta, hogy ő is tartozzék valakihez, hogy álljanak mögötte, s az anyaország felemeli szavát, ha őt magyarságában elmarasztalják, meggyalázzák, üldözik, bántalmazzák. Csak csupán azért, mert magyar. Nem az történt, amit a külhoni magyarság annyira várt és remélt. Hogy miért nem? Az elmúlt hat év során rengetegen elemezték, boncolgatták az akkori társadalmi és politikai viszonyoknak a szavazás kimenetelére gyakorolt hatását. Egyik és a másik oldalról is. Valami azonban kétség kívül bizonyos: ha nincs az a határozott ellenkampány, amelyet az éppen aktuális kormány folytatott az „igenek” ellen, s ennek nincs az az óriási médiai támogatása, melyet a baloldali sajtó olyan markánsan jelenített meg, akkor egészen más lett volna az eredmény. Bizonyára sokan emlékeznek még a szavazást megelőző péntek estére, amikor Gyurcsány Ferenc, akkori kormányfő a televízió nyilvánosságát felhasználva, arra buzdította az ország közvéleményét, hogy szavazzon nemmel, mert a „Köztársaság érdeke ezt kívánja”! Így, ilyen nyíltan és kendőzetlenül mondott nemet a határon túli milliónyi magyar által oly’ nagyon várt igenre. A véleménye szerinti győztes szavazás után pedig cirádás mondatokban ecsetelte, hogy a határon túliak nem is sorstársaink… Csodálkoztunk, hogy az erdélyiek egy ideig nem akarták kiszolgálni a Magyarországról érkezőket?! Voltak olyanok is, akik azt mondták: nem látogatnak el addig a (mostoha)anyaországba, amíg Gyurcsány és hasonszőrű elvtársai irányítják Magyarországot. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Tiszán, a Maroson, de az Olton is. Más időket élünk, sok minden megváltozott, elsősorban nálunk. Pontosabban, csak mertük remélni, hogy változott. A napokban, éppen a gyászos december 5-i események kapcsán, a Magyar Országgyűlésben Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes napirend előtti felszólalásában emlékezett az évfordulóra és elmondta: szégyelli, hogy még mindig olyanok is ülnek a T. Házban, akik megtagadják a határon túli magyarok közösségét (a kettős állampolgárságról tartott parlamenti szavazáson Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba és Szanyi Tibor, szocialista képviselők a törvény ellen voksoltak). Úgy tűnik azonban, tette hozzá, hogy az MSZP-s képviselők többsége is megváltoztatta véleményét és álláspontját az elmúlt időszakban. A padsorokból éles „nem” kiáltás hallatszott. A rikácsoló hang Vadai Ágnesé volt. Az egykori szocialista honvédelmi államtitkár asszony útszéli megnyilvánulása sem véletlen: az említett szavazáson jelen volt ugyan a parlamentben, ám nem nyomta meg a szavazó gombját! A fentiek ismeretében már nem is vagyunk annyira biztosak, hogy sokan átértékelték korábbi véleményüket. A 2004. december 5-i sikertelen népszavazást követően alig egy héttel déli szomszédunk, akkor még Szerbia-Montenegro, kettős állampolgárságot adott minden határon kívül élő szerb nemzetiségű polgárnak. Micsoda arculcsapás volt ez a magyar nemzetpolitikának. Persze, itthon akkor nem volt különösebb visszhangja, mert a balliberális sajtó nem tartotta érdemesnek az ilyen információkat továbbítani, netán egy-egy szubjektív jegyzetben, kommentárban elemezni… A délvidéki, az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyarok pedig kénytelenek voltak továbbra is eltűrni a megjegyzéseket, miszerint:” Hát, már a saját véreitek is eldobnak benneteket!? Nem kelletek ti Magyarországnak sem, de nekünk sem!” Hányan vették a batyujukat és vándoroltak el szülőföldjükről a sorozatos megaláztatások miatt! Az idei parlamenti választásokon győztes Fidesz-KDNP szövetség egyik elő lépése volt a kettős állampolgárság bevezetéséről szóló döntés. Erre egyébként az embereknek – a határon túli magyaroknak is – tett választási ígérete is kötelezte. Január elsejétől gyakorlatilag elkezdődik az érdemi munka e döntésnek az életbeléptetésére. A külhoni magyarok számára szégyenteljes trianoni határmódosítás és az ország szétdarabolása, majd a december 5-i trauma okozta sebek lassan gyógyulnak. Bár most sem lesz problémamentes sem az eljárás, sem az azt követő időszak, különösképpen a határon túl élő és majdan kettős állampolgársággal rendelkező magyar testvéreink részére, nem. Mert még mindig itt van a jól ismert aggály: „mi lesz, ha tömegesen jönnek át?”, meg a „van nekünk itt elég bajunk, még őket is vegyük a nyakunkba?” Az elmúlt hat év folyamán többször voltam Erdélyben, a Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken is. Amikor a kezdetben szóba került december ötödike, bevallom, nehezen tudtam az egyenes tekintetű, jóérzésű magyarok szemébe nézni, mert úgy éreztem nekem is el kell hordanom a (mostoha)anyaország felelőtlen vezetői által elkövetett bűnöket. Megmagyarázni, igazolni az itteni nem-szavazók indítékait is nehezen tudtam. Az utóbbi években azonban láttam rajtuk, hogy lassan túlteszik magukat az elutasításon, reménykednek, bíznak, hogy egyszer újra kezét nyújtja feléjük Magyarország. Feledni azonban nem tudnak és nem is fognak. Hívő keresztény/keresztyén emberként megbocsátani lehet, ezt sugallja a lélek, de feledni nehezen. Egy azonban bizonyos: január elsejétől gyökeres változás áll majd be a magyar-magyar testvéri viszonyban is. Legalábbis, véleményem szerint…