Az alapkérdés tisztességes módon csupán egyféleképpen tehető fel: mi a fontosabb, előtakarékoskodni a ma még aktív nemzedékek jövőbeni nyugdíjára, vagy biztosítani a jelenlegi nyugdíjasok ellátását, most? Mert fájdalom, a kettő egyidejűleg nem megy.
Többszörösen összetett és hét szótagból áll, tehát a kötőjel mindenképpen használandó, ráadásul tehetnénk máshova is, értelmes és igaz maradna: nyugdíj-alapprobléma. Hiszen mind a jelenlegi, mind a leendő nyugdíj mértéke és biztonsága alapvető fontossággal bír mindannyiunk számára, ugyanakkor igaz az is, hogy az állami nyugdíjalap igencsak „problémás”, minthogy hosszú évek óta tetemes benne a hiány. Lyukas a zsák, mondhatnánk. A vészesen közelgő jövő évben például a nagyjából hárommillió magyarországi nyugdíjas számára mintegy 3000 milliárd forintot kell kifizetnie a magyar államnak, miközben nyugdíjkasszájába mindössze 2100 milliárd forint folyna be, ha minden maradna a régiben. Milyen lehetőségek nyílnak ilyenkor egy kormány előtt, hogy kipótolja a 900 milliárd forintos hiányt? Az első, hogy nem pótolja ki. Azt mondja, hogy annyit osztunk szét, amennyi erre a célra befolyt. Könnyű belátni, hogy ebben az esetben vagy lecsökkenti egyharmadával mindenkinek a nyugdíját, vagy pedig fizet rendesen, és szeptember elején széttárja a karját: kérem szépen, eddig nyújtózkodott a takarónk, kiürült a kassza, Szabó néni, Kovács bácsi, legközelebb majd januárban tessenek szívesek lesni a postást. Ez a morbid megoldás. A második, hogy – mint eddig minden évben – kipótolja. Van erre forrás? Volna: a munkáltatók nem 24, hanem 40 százalék járulékot fizetnének ezután – újfent morbiditásba botlottunk. Az is utópia, hogy hirtelen felszámoljuk a munkanélküliséget, minek következtében félmillióval többen fizetnek járulékot. Áfát tovább nem lehet emelni, Oszkó elment ez ügyben a falig, a jövedéki adók immár szintúgy csillagászatiak. A problémát egy 8-9 százalékos gazdasági növekedés generálisan megoldaná, de ettől olyan messze vagyunk (az egész EU-val egyetemben), mint a Voyager-1 Houstontól, s csak remélhetjük, hogy a Naprendszer peremét elérő szondával ellentétben mi nem távolodunk. Akárhogy is nézzük, marad a jól bevált kölcsönkérés, az IMF mindig ad szívesen, ha cserébe – és most alig túlzok - ő adhatja a magyar kormányba a pénzügyminisztert… Hadd tartson a végtelenbe az adósságspirál. Ebbe a méretes állami nyugdíjzsákba kétfelől lapátolják a pénzt: a munkáltatók oldaláról, ama 24 százalékot, és az aktív dolgozók felől, ama 9 és felet (jövőre tízet), mégse telik meg. Ennek alapvető oka a társadalom elöregedése mellett a kiugróan magas munkanélküliség: nagyon kevesen lapátolnak, és nagyon sokfelé kell osztani a tartalmát. Ráadásul 1997-ben, a kötelező magánnyugdíjpénztárak létrehozásával ebbe a mindig lapos zsákba még egy méretes lyukat is ütöttek, melyen keresztül az aktív dolgozók által belapátolt járulék túlnyomó része abban a pillanatban sok kicsi zsákba folyt. Mindösszesen 17 ilyen zsákocskáról van szó, ennyi magánnyugdíjpénztár van jelenleg Magyarországon, köztük néhány tízezres és több százezres tagsággal bíró egyaránt. S talán nem okozok meglepetést, ha elárulom: ezek között alig találni olyat, amely a nagy testvérhez hasonlóan ne lenne lyukas, csak míg ott költségvetési hasadás tátong, emitt sok-sok kis bosszantó magánlyukacska. E pénztárak hozama ugyanis messze elmarad az elvárhatótól, a
Heti Válasz csinos táblázatba foglalta őket
, mind a tizenhetet, amely összesen 51 portfóliót jelent; kellemes karácsonyi böngészést tehát! (Jómagam egyikben sem, csupán egy önkéntes pénztárban vagyok érdekelt, de annak hozama, ha jól számoltam, messze hajazza ezekét.) Úgy tartom, a fentiek ismeretében az alapkérdés tisztességes módon csupán egyféleképpen tehető fel: mi a fontosabb, előtakarékoskodni a ma még aktív nemzedékek jövőbeni nyugdíjára, vagy biztosítani a jelenlegi nyugdíjasok ellátását, most? Mert fájdalom, a kettő egyidejűleg, ilyen gazdasági és demográfiai helyzetben nem megy – eddig is csak látszólag sikerült, végletes, de talán még nem végzetes eladósodás árán. Maradt hát a logikus megoldás, amely nyilván nem tetszik mindenkinek: elő a varrótűvel és a foltokkal, majd, ha kész a munka, töltsük tele a kis zsákokból a nagyot! A parlament
az erre vonatkozó törvényt hétfőn elfogadta
. Az ügy rövid távon tehát megoldódott, hosszabb távon ható orvosságot azonban csak a gazdasági növekedés beindítása, a munkanélküliség ezáltali csökkentése és a demográfiai trend megfordítása kínál. Kérdések persze bőven maradtak. Itt van például a róka fogta csuka esete: egyszerre adót és járulékot csökkenteni még amúgy igen gazdag országokban is fölöttébb ritkán alkalmazott művelet. Magyarország a radikális adócsökkentést választotta, ami azonban primer módon sajnos nem teremt új munkahelyeket, azt egy jelentős járulékcsökkentéstől remélhetnénk; igen ám, de emezt meg a nyugdíjkassza bánná. Vagy beszélhetnénk a bennünk munkálkodó kisördögről: tényleg megvan az a pénz abban a 17 magánpénztárban, és pontosan annyi, amennyit a papírok mutatnak? Az államkötvények biztosan, a részvények ugye a tőzsdétől (meg a tőzsdézőktől!) függenek, de mi van azokkal a pénztári vagyonrészekkel, amelyek mögött ingatlanok állnak? Az ingatlanpanamák kalandos korszaka után talán nem életszerűtlen tamáskodni: mindegyikük forgalmi értéke biztosan megegyezik a könyv szerintivel? Itt hívom fel a figyelmet egy másik legendára: eszerint a magánpénztárak azért biztonságosak, mert vagyonalapúak, és nem függenek az akkor aktív nemzedékektől. Már hogyne függenének: a nyugdíjakat ugye nem szokás részvényekben vagy ingatlanokban kifizetni, hanem készpénzben. Mármost ha nincs kellő vásárlóerővel megáldott aktív réteg, ugyan hogyan fogják a magánpénztárak a részvényeket meg az ingatlanokat pénzzé tenni, hogy fognak azokon veszteség nélkül túladni? És akkor még nem beszéltünk a többi, szintúgy vállunkat nyomó lyukas zsákról: az egészségbiztosítási pénztárról, a sok-sok becsődölt, vagy „csak” nyakig eladósodott önkormányzatról, és a legnagyobbról, a bizalomzsákról; ez utóbbit rágcsálják ám csak igazán a korrupció kövérre hízott patkányai! Ilyen esetekre sem árt, ha kéznél van néhány ötletfolt és egy jókora, amolyan kétharmad arasznyi zsákvarrótű.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.