Vélemény: Délszláv nyomulás az Európai Unióba…

Horvátország mindeközben tudatosan készült az uniós csatlakozásra. Hihetetlen összegeket fordított a nemzeti infrastruktúra fejlesztésre. Autópályák épültek, elsősorban az adriai partok könnyebb elérése céljából, felújították a jugoszláv időkből örökölt turisztikai centrumokat, szállodákat építettek, lendületbe hozták a gazdaságot, ezen belül is a nehézipart és a mezőgazdaságot, a hozzá tartozó élelmiszeriparával együtt.

Az egykor volt titói Jugoszlávia a kilencvenes évek elején kezdődött széthullása Szlovénia és Horvátország kiválásával kezdődött és Koszovó két évvel ezelőtti önállósulásával ért véget. A hat köztársaságból hat független állammá vált, mi több Szerbia két tartománya közül Koszovó is a saját utat választotta. A „hatok” közül Szlovénia volt mindig a legfejlettebb, ott jelentkeztek először az önállósulási törekvések, a mindössze 2 milliós ország elsőként léphetett be a NATO-ba és az Európai Unióba (velünk együtt). Közvetlen szomszédja, Horvátország, amely területileg és a lakosság számát illetően is jóval nagyobb, még nem mondhatja el ezt magáról. A NATO-nak ugyan tagja, s ez valamikor az uniós előszobának is számított, az annyira áhított küszöböt azonban még nem sikerült átlépni. Hogy miért nem? Első és a legnyomósabb oka ennek kétségkívül

Ante Gotovina

tábornok személye volt. A nagy honvédő háború, ahogyan a horvátok az 1991-1995-ös időszakot nevezik, több nemzeti hőst is adott az országnak, akikre felnéznek, büszkék és fejet hajtanak előttük. Ugyanakkor, mint minden hadviselés során, vannak olyanok is, akiknek vér tapad a kezéhez. Ilyen volt az említett tábornok is, aki ellen a Hágai Nemzetközi Törvényszék a háború befejezését követően elfogatóparancsot adott ki. Gotovina több mint 10 évig bujkált, mígnem 2005 decemberében a spanyol rendőrség látókörébe került, egy előkelő szálloda teraszán kattant a kezén a bilincs. Pere azóta is tart, ítélethozatalra várhatólag a jövő év elején kerül sor. A belépést késleltető másik körülmény a horvát-szlovén határvita volt. Ismeretes, hogy mindkét országnak gyönyörű tengerpartja van, a horvátoknak ugyan összehasonlíthatatlanul hosszabb ez a valutabevételt biztosító partszakasz, de a függetlenség kivívása után, mikor a határok végleges kijelölése folyt, nem tudtak megegyezni az isztriai tengerpart néhány kilométeres szakaszát illetően. Mindkét állam jogot formált a Pirani -öbölben lévő területre, amin szintén nem lehetett csodálkozni, hiszen az Adriai tenger halállománya erre felé igen gazdag… Nos, tavaly erre is pont került, 2009. november 1-én Stockholmban a két állam aláírta azt a megegyezést, amely rendezte a korábbi határvitát. Horvátország mindeközben tudatosan készült az uniós csatlakozásra. Hihetetlen összegeket fordított a nemzeti infrastruktúra fejlesztésre. Autópályák épültek, elsősorban az adriai partok könnyebb elérése céljából, felújították a jugoszláv időkből örökölt turisztikai centrumokat, szállodákat építettek, lendületbe hozták a gazdaságot, ezen belül is a nehézipart és a mezőgazdaságot, a hozzá tartozó élelmiszeriparával együtt. Visszaadták az oktatásnak és a nevelésnek a nemzeti jellegét, féltve őrzik a nyelvüket az idegen hatásoktól. A minap Zágrábban járva arról is meggyőződhettem, hogy a kilencvenes években, a háború alatt és után tapasztalt nagy nemzeti eufória, ma egészen más formában van jelen. Napjainkban is lépten-nyomon horvát nemzeti színű zászlókat láthatunk a középületeken, az intézmények, gyárak bejáratánál, a képeslapok felső sarkán is ott a horvát címer, boraikat, kiváló élelmiszeripari termékeiket is így kínálják, de mindez nem tűnik tolakodónak, netán ellenszenvesnek. A házak falain nem egy helyen látható a felirat, amellyel megköszönik az anyáknak, hogy gyermeket/gyermekeket szültek a hazának és nevelik őket! (Elképzeltem, micsoda médiahadjárat kezdődne nálunk egy ilyen „falfirka” kapcsán…) Mindenütt tisztaság, rend, az emberek készséggel igazítják útba az idegent, egyre többen beszélnek angolul, németül, amíg hozzád fordulnak - mosolyognak. Márpedig ez mindig jó jel egy olyan országban, amely egységesen kívánja építeni az országát, tovább akar lépni a nemzetközi közösségi viszonylatban is. A másik egykori „jugó” ország, Szerbia, kétségkívül nehezebb helyzetben van. Nem tagja a NATO-nak (egy évtizede ez a katonapolitikai szervezet még bombázta szomszédunkat…), az EU-ba való belépés lehetősége azonban felmerült esetükben. Ezt most minden áron igyekeznek kihasználni, ami érthető is, hiszen a gazdaságilag igencsak gyenge lábakon álló ország számára jót tenne a felzárkóztatási és előcsatlakozási finanszírozás. A Nyugatnak pedig a bővülő piac… Egyelőre azonban, úgy tűnik, vajmi kevés esélyük van a gyors csatlakozásra. Hogy miért? Mert míg Horvátországban már „megoldódott” a háborús bűnösök ügye, Szerbia esetében ez még várat magára.

Milosevics

Hágában halt meg,

Karadzsicsot

, a több, mint egy évtizedig rejtőzködő szerb háborús bűnöst ugyan már kiszolgáltatták a Nemzetközi Törvényszéknek, de

Ratko Mladics

tábornok (akit csak "srebrenicai hóhér" néven emlegetnek, s nyolcezer ártatlan bosnyák meggyilkolásával vádolnak) és

Goran Hadzsics

, a boszniai hadműveletek egyik katonai irányítója, még mindig szabadlábon van. Ráadásul a horvátok évekkel ezelőtt népirtással vádolták meg a szerb államot és ez a per még mindig folyamatban van Hágában. Horvátország egyértelmű álláspontja szerint a szerbek felelősek az 1991-95-ös időszakban elkövetett genocídiumért, a horvát kulturális és történelmi értékek megsemmisítéséért. A horvát fél szerint ugyanis a négyéves háborúban az etnikai tisztogatás során 10 572 embert öltek meg a szerb csapatok, 1419-et ma is keresnek, 7000-et gyűjtőtáborokba zártak, vagyonukat elkobozták. Nehéz örökséget hagyott a szerbek számára a volt diktátor, Szlobodan Milosevics. Ezt terhet még sokáig kell cipelniük a vállukon, s kérdés, hogy mikor szabadulnak meg tőle. De ne legyünk szkeptikusak, hiszen egyszer, előbb vagy utóbb, megoldódik ez a kérdés is. Ahogyan sikerült a megegyezés a horvát-szlovén állam között, egyszer talán jobbra fordul a szerbek és a horvátok között is. A napokban Zágrábban találkozik

Ivo Josipovic

horvát és

Boris Tadic

szerb elnök. Ez lesz az első ilyen magas rangú találkozó a két ország tisztségviselői között a háború óta. Várható, hogy ezen szóba kerülnek a fenti kérdések is, s talán közelednek az álláspontok, s így a csatlakozás időpontja is előbbre kerül, méghozzá mindkét fél számára. Ami végső soron Magyarország számára sem mellékes, hiszen nekünk is az a jó, ha szomszédaink egymással is jó viszonyban vannak. Legalábbis véleményem szerint…