Vélemény: Zóna

Mint mondtam, csak napokkal később esett le számomra is a helyzetet leíró hasonlat, mely szerint a kolontári lezárt terület maga a „Zóna” Andrej Tarkovszkij Stalkeréből. A miniszterelnök is ekkortájt utalt rá, hogy ide nem lehet visszakényszeríteni az embereket.

Annak, ami Kolontáron elementárisan, Devecseren és környékén hatásait tekintve történt, az első napokban még nem volt nyoma sem a közvéleményben, sem itt legbelül, a lelkem mélyén. Az, hogy iszonyatos katasztrófa történt, már az elején fel lehetett volna fogni, az ár pusztításai ritkán követelnek ennyi emberéletet, sodornak el élőt és holtat, gépkocsit, hidat, múltat, mert többnyire riasztási rendszerek, előrejelzések mentén a védekezésre is jut idő, mielőtt a gátak valahol átszakadnak. Igaz, nem így volt ez a tavaszi árvízzel sem, hiszen a víz ott lépett ki medréből, ahol hagyományosan nemigen szokott (például Felsőzsolcán), a csapadékos időjárás megtette a magáét, települések, településrészek váltak az elemi erők martalékává. Akkor azonnal éreztük, hogy nagy a baj, lett is belőle nemzeti összefogás, segélyvonal és újjáépítés (bár abban, hogy azóta minden rászorulónak sikerült új házat a feje fölé húzni, nem vagyok biztos, de a jó szándék legalább mindenkiben megvolt!) Az árhullám levonult, némi alapos fertőtlenítést követően meg lehetett próbálni újrakezdeni az életet, helyben. Megkockáztatom, annak, hogy az árvizet követően a „csapból is Felsőzsolca szólt” most, a kolontáriak és devecseriek itták meg a levét annyiban, hogy a velük történtek valódi súlya és mértéke csak napokat késve tudatosult a közvéleményben. Meg aztán minden olyan hirtelen, előjelek nélkül történt: hittük akkor... De ahogy meglódult, sodrásán kívül miben is rejlik a

vörösiszap pusztító ereje

, kevesen értettük meg az első helyszíni tudósításokból, pedig bizony már akkor ki lett mondva. Magam az érintett és elpusztult terület nagyságát is kisebbnek véltem, csak a térképnél ülve fogtam fel valódi méreteit (képletesen egy Újszeged-Makó közötti a Maros és az országhatár ölelte ezer hektárnyi – vörössé vált - földterületről van szó!) Az is igaz, a katasztrófa (szó szerinti) „gyors lefolyása” miatt maguk az érintettek sem fogták fel azonnal, mi is történt, hát még a hatóságok vagy a katasztrófavédelem: utóbbiak véleményem szerint kezdetben nem akartak pánikot kelteni, de mikorra rájöttek a veszély valódi mértékére - nagyon helyesen – zárt övezetté nyilvánították a területet. Ezért volt, hogy a sajtó és a közvélemény napokig csupán találgatott. A katasztrófavédelem és a kormány így lélegzetvételnyi időt nyert a károk felmérésére és a lehetséges további katasztrófa elhárításra... A történteket innen az egész ország egy emberként követte, akinek módja volt rá,

kivette részét a segítségnyújtásból önkéntesként, vagy adományozóként

. Mint mondtam, csak napokkal később esett le számomra is a helyzetet leíró hasonlat, mely szerint a kolontári lezárt terület maga a „Zóna”

Andrej Tarkovszkij Stalkeréből

. A miniszterelnök is ekkortájt utalt rá (a kormány kommunikációja folyamatosan lépéselőnyben lévén, tematizálta a kérdéskört), hogy ide nem lehet visszakényszeríteni az embereket. A lakhatatlanná vált vörös zóna (nehéz nem észrevenni) valóban jelképpé vált, az össznépi felelőtlenség jelképévé, melynek most és itt kell véget vetnünk hatvan-hetven évet követően. Az meg, hogy az iszap színe a kommunistáké is egyben, ahogy a véré is, ki-kit szabad asszociációkra sarkallhat, nem véletlenül. De azt mondani, hogy a katasztrófáról a kommunisták tehetnek és haszonleső utódaik, a szocialista kormányzások alatt megtáltosodott „vörös báróik”, csak részben és nagyon sarkítva igaz. Benne van ebben az építési engedélyt kiadó hatóság (végső soron az állam és alkalmazottai), a műszaki vezetés, az ellenőrzésért felelősek bűne, mint ahogy a jogalkotóé (a Parlamenté) abban, hogy nem képes minden részletre kiterjedő (kiskapuk nélküli) szabályozást érvénybe léptetni. Nem vagyok híve a dolgok eltusolásának (egy következmények nélküli országban pláne), de a másra mutogatásból már kezd elegem lenni. Bármennyire is tisztelem, kedvelem Illés Zoltánt, nem feledem, hogy volt személyi titkára már hónapok óta az ellenőrzésért valamelyest felelős regionális hivatal élén tevékenykedett, nem kis pénzért. Pontosan ezért le kellett volna mondania, még ha azt Orbán Viktor feltehetőleg visszadobta volna azzal, hogy „ne hisztizz itt nekem, Zolikám, hanem intézkedj, legyél legény a gáton!” Ott Kolontárnál keletkezett egy „Zóna”, melyben benne van az összes ki nem mondott titkunk és vágyunk, ahová mindannyiunknak be kellene lépnünk, hogy szembesüljünk a valósággal, ahol „mindent végig ki lehet mondani” – ahogy Tarkovszkij fogalmaz.