Vélemény: Ejnye, Viktória…

Wass Albert szerint ezek és az ilyen téves információk okozták az első világháború után a trianoni békediktátumot és a Nyugat irántunk érzett gyakran elutasító magatartását is. Szerinte a magyar diplomácia és a történetírás nem lépett időben, magyarán nem volt olyan felvilágosító propagandánk, amely helyére tette volna ezeket az igazságtalanságokat.

Érdekesnek tűnő helyzet, hogy bár nálunk is szólásszabadság van, egyesek mégis külföldre rohannak világgá kürtölni mondandójukat, az általuk nagy ívűnek tartott bejelentéseket. Melyek – szerintük – mindig, mindenkor az igazságról szólnak. Magukat jeles „megmondóknak” tartott, ilyen-olyan területen tevékenykedő emberek osztják az igazságot: hazájukról, az ottani „tarthatatlan” állapotokról, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Vegyük a legújabb fényes példát. Mohácsi Viktória, egykori SZDSZ-es EU-parlamenti képviselő New Yorkban a Foreign Policy nevű újságban beszélt a magyarországi „gyűlöletbűnözésről”. Hogy ennek az új, általa kreált fogalomnak mi a lényege, azt Mohácsi úgy magyarázta, hogy „most rosszabb nekünk, mint a zárt határok között, a kommunizmus idején!” (Egyszóval a kommunizmus idején jobb volt…) Azt állította, hogy hazájában ma is folytatódik az a gyilkosságsorozat, amely 2008-ban kezdődött. A színtiszta hazugság után azonban nem jegyezte meg, hogy a tavaly augusztusi kislétai emberölés óta nem történt ilyen Magyarországon és azt sem, hogy a gyanúsítottakat elfogták, ellenük vádat emeltek és néhány hónap múlva már a bíróság előtt felelnek bűnös tettükért. A volt szabaddemokrata honanya annyira elkeseredett (joggal, hiszen a Hajdú-Bihar megyei Bedő községben nem jutott be a négytagú cigányönkormányzatba sem!), hogy egyenesen az Amerikai Egyesült Államoktól „kér segítséget”: közösen gyakoroljanak nyomást hazánkra, hogy büntethető legyen gyűlöletbűnözés! Nos, Mohácsi Viktória még sok valótlanságot hordott össze az említett amerikai lapban, ám még véletlenül sem jutott eszébe megemlíteni például az olaszliszkai förtelmes lincselést, amely során egy tiszavasvári tanárt kiskorú gyermekei szeme láttára verték agyon a feldühödött romák. Igaz, ez négy évvel ezelőtt volt, de az ennél jóval frissebb kegyetlenség is kiment az eszéből: tavaly az enyingi cigányok 25 fős randalírozó csoportja brutális módon gyilkolta meg Marian Cozma román válogatott kézilabdázót, a Veszprém játékosát és komoly sérülést okozott két társának. Ezekről ugyebár nem illik külföldön szólni, mélyen hallgatni kell, mert akkor úgy tűnik majd, hogy meg sem történtek. Persze nem csak Mohácsi Viktória gyalázza külföldön saját hazáját, vannak rajta kívül sokan, akik ezt teszik – hosszú idő óta. Az 1929-ben Budapesten született Paul Lendvai (eredetileg Lendvai Pálnak anyakönyvezett) újságíró, a Szabad Nép egykori munkatársa Bécsből magyarázza nekünk, hogy miért veszélyesebb a Fidesz, mint a Jobbik, és hogy milyen erős nálunk a romaellenesség és milyen szervezett az antiszemita mozgalom! A magát immáron médiaszociológusnak tituláló megmondóember a Der Standard című osztrák lapban publikál, ott mondja el, hogy Debreczeni József Orbán Viktorról írt könyvét kötelező olvasmányként kellene tanítani az iskolákban és azt is tudatja, hogy véleményalkotásában maradéktalanul támaszkodik az itthoni jeles publicistákra, így a többi között a már említett Debreczenire, Bauer Tamásra és Vásárhelyi Máriára. Nyomon vagyunk. Írásaiból szinte süt a Magyarország elleni ellenszenv, amit olvasatunkban gyűlöletnek is nevezhetnénk, ahol csak lehet „betart” szülőhazájának. Két, publicisztikai fordulattal, elszigetelt esetnek is nevezhetnénk, amelyek nincsenek összefüggésben. Sajnos, ha az ember jobban utána néz a dolgoknak, netán eredetiben is elolvassa az inkriminált cikkeket, rájön, hogy egy módszeresen felépített taktika részei. Alapvetésben a fő célkitűzéseik: lejáratni hazánkat, olyan képet kialakítani az itteni társadalmi-politikai viszonyokról, amelyek azt sugallják a külföldi, többnyire tájékozatlan olvasónak, hogy Magyarországon „vasfüggöny előtti állapotok” vannak, elterjedt a gyűlöletbűnözés, s amire vevők a nyugatiak – lábbal tiporják az emberi jogokat. Ez az esetek nem kis százalékában sikerül is ezeknek a jó szándékú uraknak, hölgyeknek. Ma is emlékszem Wass Albertnek Erdélyt nem lehet elfelejteni című interjújában leírtakra. Ebben szépen kifejti, hogy a bennünket nem kedvelők milyen perfid módon terjesztik rólunk az áligazságokat. Példaként említi Masarykot, akinek a történelemkönyvét Amerikában is terjesztették és ebben mindösszesen 3 oldal foglalkozik a magyarokkal. Elhallgatja az ezeréves magyar életet, a magyarokat vad törzseknek titulálja, „akik betörtek a Kárpát-medencébe, sanyargatták a drága, aranyos kis szlovákokat, gyötörték a románokat, gyötörtek mindenkit, de aztán a jó Habsburgok kezükbe vették a dolgokat, meg a csehek is, és volt a Csehország…” Wass Albert szerint ezek és az ilyen téves információk okozták az első világháború után a trianoni békediktátumot és a Nyugat irántunk érzett gyakran elutasító magatartását is. Szerinte a magyar diplomácia és a történetírás nem lépett időben, magyarán nem volt olyan felvilágosító propagandánk, amely helyére tette volna ezeket az igazságtalanságokat. Visszatérve Mohácsi Viktória hazaszeretettől áradó, mély hazafias megnyilatkozására: a gyűlöletbűnözés ügyében az Egyesült Államok segítségét kérő liberális politikus New York-ban átvette a Human Rights First civil szervezet kitüntetését. Rajta kívül még Julius Kaggwat, ugandai homoszexuális aktivista érdemelte ki ezt az elismerést. Véleményem szerint az adományozókat is minősíti a díj odaítélése. Tudniillik nem ártana, ha előbb tájékozódnának arról, hogy kit is érdemesítenek valamilyen kitüntetésben…