Vélemény: Koszovó újra napirenden…

A napokban, pontosabban szeptember 9-én, az ENSZ Közgyűlés őszi időszakának kezdetén Szerbia benyújtja Koszovóval kapcsolatos álláspontját. Hogy ez mennyire lesz engedékenyebb az eddigi elutasító magatartásnál, az majd kiderül a dokumentumból.

Két és fél évvel ezelőtt az utolsó részecske is levált a Jugoszláviának nevezett szikladarabról, véget ért egy mesterséges tákolmány agóniája, a levált „darabkák” önálló életet kezdtek. Előbb Horvátország és Szlovénia, majd Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró távozott a szövetségi államból, két évvel ezelőtt pedig Koszovó. Igen ám, de míg az első öt köztársaságként volt a délszláv állam szerves része, Koszovó „mindössze” tartományi rangban szerepelt, méghozzá Szerbia kebelén belül (mint például Vajdaság Autonóm Tartomány napjainkban). S itt kezdődtek a bonyodalmak. A titói Jugoszláviában, amelyre egykor a kelet-európai országok csodálattal tekintettek – elsősorban a világútlevelük miatt –, mindig érezhető volt a politikai, etnikai feszültség. Josip Broz Tito élete és országlása alatt azonban még nem kerülhettek felszínre, legalábbis markánsabb formában nem, az elfojtott indulatok. Halála, 1980. május 4-e után azonban már elemi erővel törtek a fel. Először Pristinában, Koszovó tartomány fővárosában vonultak utcára az egyetemisták, akik a szerb nyelvi hegemónia ellen tüntettek és kérték a belgrádi kormánytól a méltányosabb oktatási politikát az ottani egyetemen. Jómagam több mint fél évig éltem a koszovói fővárosban, sok albán nemzetiségű embert és családot ismertem meg, betekintést nyerhettem a nyolcvanas évek ottani társadalmi és politikai viszonyaiba. Az egyetemisták követelésein kívül felháborodásuknak adtak hangot a pedagógusok is, akik olyan falvakban is kénytelenek voltak szerb nyelven tanítani, ahol az osztályban egyetlen egy szerb anyanyelvű diák sem volt. Jártam az albán nyelvű Rilindija napilap szerkesztőségben, ahol csakúgy a megkülönböztető, hátrányos elbírálásról beszéltek. Nemcsak az állami dotáció hiánya jelentett számukra problémát, hanem az akkori lapterjesztési körülmények is. Míg a belgrádi szerb nyelvű napilapokat szinte minden környezetbe eljuttatták a terjesztő vállalatok, a Rilindija gyakran felbontatlanul landolt a kukákban… Ilyen konstellációk közepette került sor 1997-ben Milosevics Szlobodan, szerb elnök hatalomra jutására. A nagyszerb nacionalista vezér színre lépésével egyértelművé vált, hogy a koszovóiakra még nehezebb napok várnak. Ez be is igazolódott. A balkáni hóhérnak is nevezett belgrádi tirannus alapvető elképzelése volt – a tartomány (és Vajdaság) autonómiájának teljes megszüntetése mellett – az albán népesség lehető legnagyobb mértékű elüldözése, ellehetetlenítése. S ekkor, 1999-ben került sor a NATO-erők által Kis-Jugoszlávia bombázására. Ennek hatására hátrált meg a belgrádi vezetés és Milosevics kénytelen volt aláírni a kumanovói egyezményt, amely gyakorlatilag ENSZ protektorátus alá helyezte Koszovót. Az egyébként a bányakincsekben (elsősorban rézben) gazdag tartomány élete ezután vett új fordulatot: mind nagyobb erővel tört felszínre az albán népesség önállósulási törekvése. A tartomány – miután gyakorlatilag kiépítette saját közigazgatási rendszerét – 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét. Az Európai Unió tudomásul vette a tartomány államiságának kihirdetését, de nem ismerte el új országként Koszovót. Az EU-tagállamok közül viszont Ciprus, Szlovákia, Románia és Spanyolország kivételével mindegyik elismerte az új államot. Néhány hónap elteltével hazánk is megtette ezt a lépést. A „nagyok” közül Oroszország, Szerbia elkötelezett barátja, nem fogadta el Koszovót, csakúgy, mint Kína sem. Ők az ENSZ Biztonsági Tanácsában is a verifikálás ellen szavaztak. Ugyanakkor eddig 69 ország ismerte el a Szerbiából kivált egykori tartományt, és létesített vele diplomáciai kapcsolatot. Szerbia természetszerűleg kérte a Biztonsági Tanács összehívását, majd a népharagra alapozva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, a „szerbek bölcsőjének” (ami egykoron valóban az volt) megmentését tűzték zászlajukra, mindenekelőtt a szélsőséges nacionalista pártok. A csaknem 2 milliós népességű Koszovó mintegy 9 százaléka szerb nemzetiségű. Ők az új állam északi részén, gyakorlatilag egy tömbben élnek, amelynek Koszovszka Mitrovica a központja. Itt fordulnak elő leggyakrabban etnikai színezetű összecsapások, amelyeket a nemzetközi békefenntartó erők egyelőre eredményesen kezelnek. A belgrádi vezetés, Boris Tadics elnökkel az élén, nemzetközi diplomáciai kampányt indított az elszakadt tartomány államiságának eltörlése végett, ám ez vajmi kevés eredménnyel járt. Tudniillik a Hágai Nemzetközi Bíróság 2010. július 22-én hozott állásfoglalása szerint Koszovó önállósulása nem sérti a nemzetközi jogot, a cselekedet nem törvénybe ütköző, ergo, a fiatal állam tovább építheti társadalmát és megkezdett gazdasági infrastruktúráját is. Ez az állásfoglalás nagyon letörte a szerbiai vezetést. Újra diplomáciai offenzívát kezdeményezett, amit egy ideig folytatott is. Igen ám, de nem szabad szem elöl tévesztenünk azt a körülményt sem, hogy Szerbia szeretne minél előbb az Európai Unió tagja lenni. Ehhez viszont az ország nem állhat senkivel sem úgymond háborús viszonyban, vagy legalábbis konfliktus közeli állapotban. A napokban, pontosabban szeptember 9-én, az ENSZ Közgyűlés őszi időszakának kezdetén Szerbia benyújtja Koszovóval kapcsolatos álláspontját. Hogy ez mennyire lesz engedékenyebb az eddigi elutasító magatartásnál, az majd kiderül a dokumentumból. Az azonban, hogy a belgrádi vezetők találkoztak Westerwelle német, Clinton amerikai külügyminiszterrel, valamint Angela Merkel német és Nicolas Sárközy francia elnökkel, valamelyest sejteti a merev szerb álláspont „olvadását”. A délszláv államnak, ha józanul mérlegeli saját helyzetét, nyilván nem érdeke a további konfrontáció, ha csatlakozni kíván az európai országok nagy közösségéhez. Független külpolitikai elemzők szerint a fenti probléma mellett Szerbiának még számos olyan gondot is meg kellene oldania, ami egy „szalonképes” csatlakozásra váró országnak csak a javára válhat. Ezek közül csak egyet, talán a legnagyobbat, említünk: Ratko Mladics, a „srebrenicai hóhér”, aki a kilencvenes évek közepén csaknem 10 ezer ártatlan ember haláláért felelős, a nemzetközi elfogató parancs ellenére még mindig nem került kézre Szerbiában! Márpedig egy ilyen stigmával nehezen kap belépőt az ország az Európai Unióba.