Vélemény: Himnusz és méltóság

Az elmúlt időszakban annyi megalázó támadás érte himnuszunkat, hogy a társadalom bizonyos részének már nem jelentett/jelent igazán értéket a nemzeti imádság méltósága.

Az elmúlt hónapokban több olyan ünnepségen, megemlékezésen volt alkalmam részt venni, amelyen felcsendültek a magyar himnusz hangjai és a résztvevők együtt énekelték nemzeti imánkat. Ebben a szubjektív jegyzetben nyilván elmondhatom a kedves Olvasónak is, hogy minden alkalommal meghatódom, időnként bepárásodik a tekintetem, s egy-egy könnycsepp is előbújik a szememből. Bizonyára lesznek olyanok, akik megmosolyogják e rövid tanúságtételt, netán el is ítélik ezt, hiszen egy férfiembernek nem áll jól a pityergés, ergo: ne is tegye… Hogy miért mondom el mindezt? Nos, azért, mert nem vagyok egyedül, akiben hasonló érzések támadnak himnuszunk hallatán, hanem abbéli meggyőződésemből, hogy napjainkban már sokan nem ismerik Kölcsey Ferenc csodálatos versének (A magyar nép zivataros századaiból) első strófáját, amely Erkel Ferenc zenéjével nemzeti imádságunkká vált. Nem ismerik, nem is éneklik, s ami a legmegbotránkoztatóbb: nem is tisztelik. Hányszor lehetünk szem- és fültanúi olyan jeleneteknek, amikor egy-egy szabadtéri nemzeti megemlékezés során felcsendül a himnusz, a közönség zöme vigyázban állva énekli a szöveget, de mindig akad valaki, aki rágógumizva, cigarettázva, zsebre rakott kézzel sétál a sorok között, közben mobilon intézi halasztást nem tűrő ügyeit! Vagy: éppen akkor jön rá a kedves ünneplőre, hogy valami magvas gondolatot közöljön a mellette állóval, például azt, hogy: „Utána lehajtunk egy sört, ugye?...” Ha netán az ember fegyelmezni próbál, vagy szóvá meri tenni az illetőnél eme helytelen magatartást, akkor a legenyhébb reakciója, hogy szinte „átdöfi” a tekintetével, vagy egyszerűen legyint egyet és kiköpi a rágógumit. A fegyelmező cipőjére. Sokszor gondolkoztam az ilyen viselkedés miértjén, de főleg eredetén és okozóján. Rájöttem, hogy naivitásomból eredően ugyan háboroghat a lelkem, de nem kell különösebben csodálkoznom mindezen, mert az elmúlt időszakban annyi megalázó támadás érte himnuszunkat, hogy a társadalom bizonyos részének már nem jelentett/jelent igazán értéket a nemzeti imádság méltósága. A múlt század negyvenes éveinek végén például Rákosi Mátyás felkérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt, hogy szerezzenek „egy új szocialista himnuszt”, amely az akkori címert dicsőítő mű lett volna. Kodály Zoltán válasza így hangzott: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz is!” Milyen szerencsések vagyunk, hogy a világszerte megbecsült zeneszerzőnk és zenepedagógusunk ilyen karakán módon meg tudta védeni himnuszunkat. De később is voltak kísérletek arra, hogy legalább az „Isten” szót valamiképpen eltüntessük onnan, hiszen sérti a proletár internacionalizmuson nevelkedett generációk egészséges (ma a globalizáción alapuló) önérzetét. Hála Istennek, ez sem sikerült. Azt viszont szűkebb pátriánkban, Szegeden is tapasztaltuk, hogy jeles, magukat kultúrembernek tartó személyiségek, gúnyt űznek a himnuszból. Csak azért, hogy ily módon gúnyolódjanak egy számukra nem elfogadható, országosan megbecsült politikuson. Az is elhangzik, hogy „minek a sok magyarkodás”, minek kell örökké énekelni a nemzeti énekünket? Érdekes, a nyugati országokban nem szúrja senkinek a szemét, ha a nemzeti lobogó ki van tűzve a közhivatalokra, s az sem, hogy teli tüdőből éneklik a himnuszt minden nagyobb rendezvényen. A svédeket halvérű, mosolytalan embereknek hisszük. Két évig éltem közöttük, állíthatom, hogy nem így van. S azt is tudom, hogy amikor valakinek születés- vagy névnapja van, akkor felvonja a svéd zászlót a házára, vagy az erkélyére, esetleg a tenger partján lévő kis nyaralójára. Mindeközben énekli vagy családjával, barátaival a himnuszt! S az miért nem lep meg senkit, hogy a franciák például számon kérték válogatott focistáiktól, hogy az idei dél-afrikai vb-n nem énekelték hazájuk himnuszát? Nem elég, hogy „leszerepeltek” a pályán, arra sem voltak képesek, hogy megtanulják annak az országnak a nemzeti énekét, amelynek a címeres mezében feszítettek. Érdekes, az országos bírálatok után a következő nemzetközi meccsükön a gall kakasok csapatának tagjai már mindannyian tudták, mi a kötelességük! Nem felejtem el néhány kiváló sportolónk megnyilatkozását sem, amelyek a himnuszról szóltak. Kovács Ágnes olimpiai bajnoki aranyérmét ünnepelte Sydneyben a teltházas csarnok, az ő tiszteletére szólt a magyar himnusz. Ági nem tudta visszatartani könnyeit, ezt láthatták a tévénézők, de az ottani óriási kivetítőre pillantók is. Amikor megkérdezték tőle az újságírók, hogy miért ez az elérzékenyülés, azt válaszolta: „Mert csodálatos nemzeti imánk elhangzása közben arra gondoltam, hogy mennyi magyar embernek szereztem ezzel az arannyal örömet!” Hasonló élményről számolt be Egerszegi Krisztina is, aki az 1991-es perth-i világbajnokság után fáradtan, de boldogan érkezett meg Ferihegyre. A családtagok, szurkolók gyűrűjéből egyszer csak kivált egy férfi, aki egy szál hegedűn kezdte el játszani a magyar himnuszt. „Soha olyan meghatódottságot nem éreztem, mint akkor, a himnusz hallatán” - mondta az ötszörös olimpiai bajnok, minden idők egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar sportolója. Sokat értekezünk a nemzeti ön(meg)becsülésünkről. Ez így is van rendjén. De ennek talán az első grádicsa éppen e lelki megtisztulással kapcsolatos teendő lenne. Tanuljuk meg a néhány sort és ne átalljuk énekelni, ha arra megfelelő alkalom adódik. (Igaz, manapság sok helyütt az ünnepségek ceremóniamesterei már nem is szólítják fel erre az embereket, hanem: Hallgassuk meg a himnuszt! - mondják, nem pedig: Énekeljük el együtt a himnuszt!...) Merthogy a „Bal sors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt!”, talán könnyebben megvalósulna.