Vélemény: Éljen a valóság!

Az utópiák önmagában érthető elutasítása helyett én inkább a jó (erkölcsös) és rossz (erkölcstelen) kormányzás kettősségéről beszéltem volna, meg a jó és rossz kormányzóképességről, mely kategóriákat mindeddig egyébként is használták a kormánybarát elemzők az elmúlt nyolc év bírálatakor.

A kormány száznapos munkáját értékelő beszédében a miniszterelnök nagy hangsúlyt fektetett az utópiák és az utópikus gondolkodás bírálatára. Meggyőződése szerint a magyarok szakítottak az utópiák korszakával, és kormánya politikájának az a feladata, hogy "kinyissák a teret a valóság számára". A valóság ugyanis előbb-utóbb visszaköveteli jogait, magyarázta, s hozzáfűzte: "büszkék lehetünk arra", hogy milyen gyorsan és milyen széles egyetértéssel szakítottak az emberek az utópiák korszakával, és tették le az alapjait egy új, a valóságra épülő rendszernek, a nemzeti együttműködés rendszerének. Emberek kritikus tömege vállalta, szerinte, hogy szembenéz a valósággal "az utóbbi évek utópiájának delíriuma után", és lezárta a "hazudtunk reggel, délben meg este" szocialista politikáját. A kormánynak ezért feladata, hogy "kiseprűzzék" az utópiákat, és kinyissák a teret a valóság számára. "Éljen a valóság!" – foglalta össze az utópiákkal kapcsolatos álláspontját a miniszterelnök. A miniszterelnök elméletileg megalapozottan igyekezett bírálatát adni az utópiáknak, amikor a hagyományoknak megfelelően kifejtette: „Az utópia magyarul nem létező helyet jelent. Ennek ellentéte a realitás, a hely, ami viszont létezik”. Tulajdonképpen édes mindegy lenne, hogy ki hogyan definiálja az utópia fogalmát, és aztán mit nevez utópiának vagy utópikusnak, hiszen magam is egyetértek a miniszterelnök kritikájával arról, amit ő az utópia fogalmával ír le, még ha nem is értek egyet a fogalom használatával: * ”A most darabjaira tört világban úgy tartották, hogy a piac mindenható. Úgy tartották, hogy mindent, még az emberek értékét is pénzben lehet mérni. Úgy tartották, hogy értékteremtés és munka nélkül is lehet gyarapodni. Úgy tartották, hogy lehet pénzből munka nélkül is pénzt csinálni. Úgy tartották, hogy spekulációra, vagyis valódi értéket nélkülöző alapokra is fel lehet építeni egy ország, sőt egy egész világ gazdaságát. Ebben a most lehanyatló világban azt gondolták, hogy a piac nem csak profitot termel, de erkölcsös is. Ezért nincs szükség közjóra, és a közjót képviselő államra, mert helyettük majd a piac láthatatlan keze mindent bölcsen elrendez.” * Azt is gondolták, hogy „lehetséges az emberek nevében, az emberek ellenére kormányozni”. „Hiszen régebben úgy volt, hogy jött egy politikai hatalom, kigondolt ezt-azt, meg volt győződve a saját szakmai igazáról, ez lehetett jó vagy rossz, utána - függetlenül, hogy az emberek támogatták-e ezeket az intézkedéseket, ezeket korábban reformnak nevezték - átverték a társadalmat, a szakmai csoportok, az érintettek tiltakozása ellenére is.” * „Ha nincs remény az átalakításra, akkor a realitás nem kell, és milliók számára marad az utópia.” * „Olyan sokan vannak Magyarországon, akik az elkeserítő realitás súlyának hordozása elől inkább a nem létező helyek, az utópiák, az illúzió világába menekülnek. Ők is tudják, hogy ez önbecsapás, de ez még mindig könnyebb számukra, mint a realitásokkal való szembenézés.” Az utópia fogalmának használatával azért nem értek egyet, mert – mint az értékelő beszéd szövegéből kiderült – az ún. pénzügyi válságig szomorú és tragikus valóság és tény volt az, ami meghatározó gazdasági és politikai szereplők tetteiben, cselekvésében, tevékenységében és döntéseiben valósult (és valósul) meg: mindent, még az emberek értékét is pénzben mértek (és mérnek); pénzből munka nélkül pénzt csináltak (és csinálnak); az emberek nevében, az emberek ellenére kormányoztak (és kormányoznak); átverték (és átverik) a társadalmat, a szakmai csoportok, az érintettek tiltakozása ellenére is stb. Zárójelbe azért tettem jelen idejű szavakat, mert véleményem szerint - és maradva a miniszterelnök szóhasználatánál - utópia vagy illúzió lenne azt gondolnunk, hogy szerte a világban egy csapásra véget ért a miniszterelnök által utópiának nevezett gyakorlat. Gyakorlatról beszélek, és nem gondolkodásról, mert a miniszterelnök is valóságos gyakorlatot bírál, nem pedig gondolkodást. Ha pedig gyakorlatról van szó, nem ildomos utópiáról beszélni a miniszterelnök által preferált értelemben, mert nem mondhatjuk azt, hogy – az utópia definíciója szerint – „nem létezett” a valóságban az, hogy az emberek ellenére kormányoztak és átverték a társadalmat. A miniszterelnök is azért beszélhet múlt időben, mert ez a valóságos gyakorlat nagyon is létezett. Ha viszont így van, akkor megtévesztő úgy fogalmazni, hogy „úgy tartották”, mert az csak valamiféle utópikus gondolatra, nem pedig valóságos gyakorlatra utal. Utópiákat vagy utópikusnak mondható elképzeléseket persze törekedhetnek megvalósítani (lásd kommunizmus), ami rendkívül rossz következményekkel járhat, de rossz, káros és haszontalan politikai gyakorlatnak nem csak utópiák lehetnek az okai. Azzal mélyen egyetértek, hogy szükség van közjóra és a közjót képviselő államra, ám ha az aktuális kormányzó erők szeme előtt nem a közjó vagy közérdek lebeg, annak nem feltétlenül az ő gondolkodásuk esetlegesen „utópikus” jellege a felelős. Hanem, talán, a „magánjó” és a „magánérdek”, aminek brutális példája a kleptokrácia – a tolvajok uralma. Szélesebb összefüggésben az „állam elfoglalásának” (state capture) nevezik azt, amikor szervezett politikai erők nem egyszerűen kormányozni vagy igazgatni akarnak egy társadalmat az államhatalom birtokában, hanem az államhatalmat azért akarják birtokolni, az államhatalmi pozíciókat azért akarják „elfoglalni”, hogy azt a saját hasznukra működtessék. Az utópiák önmagában érthető elutasítása helyett én inkább a jó (erkölcsös) és rossz (erkölcstelen) kormányzás kettősségéről beszéltem volna, meg a jó és rossz kormányzóképességről, mely kategóriákat mindeddig egyébként is használták a kormánybarát elemzők az elmúlt nyolc év bírálatakor. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Országgyűlésből kibukott MDF is évek óta a miniszterelnök által most utópikusnak mondott politikai gondolkodást ostorozta, és Bokros Lajost mint a realitások és a hűvös ráció emberét kultiválták. De még Gyurcsány Ferencet is itt érdemes megemlíteni. Az általam is igen sokszor igen élesen bírált Gyurcsány is felismerte, amikor a „hazugságokkal” a maga hazug módján leszámolt, hogy a miniszterelnök által most utópikusnak mondott politikai gondolkodásnak és gyakorlatnak véget kell vetni, és még Bajnai Gordon is ennek szellemében kormányzott. A maguk módján tehát Gyurcsány, Bajnai és Orbán egyaránt „antiutópikusak”. A köztük és – főleg – kormányzásuk között lévő különbséget ezért tanácsosabb a jó és rossz kormányzás és kormányzóképesség szerint meghatározni, mert, ismétlem, egy „antiutópikus kormányzati gyakorlat is lehet rossz, mert közjó- és közérdek-, valamint társadalomellenes.