Vélemény: Cigányútra menők

Az Európai Unió egyik meghatározó állama előre megfontoltan, nagy nyilvánosság előtt úgy döntött: világgá kürtöli, hogy számára a nemzeti parlament által hozott törvények egyértelműen felülírják akár az Unió alapdefinícióit is - esetünkben az uniós polgárok szabad mozgásáról szólót -, ha utóbbiak minden áron való, szolgai és kritikátlan betartása sértené a francia nemzeti érdekeket.

Ha egy finom falat egy része a nyelőcsövünk helyett a légcsövünkbe jut, azt mondjuk, hogy az bizony „cigányútra ment”. Különlegesen árnyalt nyelvünk, ha jobban belegondolunk, ezzel a rövid metaforával nem csupán e kellemetlen élettani jelenséget írja le igen plasztikusan, de érzékelteti azt is, hogy a magyarok körében milyen vélemény alakult ki évszázadok alatt e népcsoportról, annak Kárpát-medencébe települt hányadáról. (Hányadán is állunk velük?) Nos, az ehhez hasonlatos cigányutat, egészen pontosan cigány-utat elégelte meg a francia elnök, amikor úgy határozott, hogy ezerszám hazatoloncolja a Romániából és Bulgáriából érkezett „nomádokat”, nem törődve sem az EU-adminisztráció liberális ortodoxainak, sem a komoly hagyományokkal rendelkező francia-román testvériség híveinek nyílt támadásaival, sajtóhadjáratával. Sárközy elnök úrnál - hogy nevét szabadjon magyarosan írnom - az verte ki a biztosítékot, hogy az addig úgy-ahogy megtűrt romániai cigányok július 18-án megostromolták és félig lerombolták a saint-aignani csendőrséget, miután az egyik francia rendfenntartó lelőtt egy (éppen kaszinót) fosztogató cigányt. A bejelentést követően igen gyorsan, légi úton végrehajtandó, s nagyrészt már végrehajtott kitoloncolás – az érintettek háromszáz euro egyszeri támogatásban részesültek - önmagában is számos tanulságot kínál, a politikai és a médiavisszhang nemkülönben. A francia hatóságok közleményeiből nem derült ki egyértelműen, hogy a repülőjegyet e „lelépési pénzből” kellett-é fizetni, vagy az pluszban járt, grátisz. („Hogyha nékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre!”) E tekintetben nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy Franciaország végre azon törvényét alkalmazta, mely szerint minden olyan jövevény, érkezzen akár EU-tagállamból, akár az Unión kívülről, aki három hónap ottani tartózkodás után sem tudja a megélhetéséhez szükséges lakhatást és anyagi eszközöket felmutatni, illegális bevándorlónak számít; vele szemben tehát pontosan úgy kell eljárni, mint egy afgánnal vagy egy szenegálival, aki az ígéret földjére egy halászhajó vagy egy kamion titkos rekeszében érkezik. Az eset első fontos tanulsága tehát az, hogy az Európai Unió egyik meghatározó állama előre megfontoltan, nagy nyilvánosság előtt úgy döntött: világgá kürtöli, hogy számára a nemzeti parlament által hozott törvények egyértelműen felülírják akár az Unió alapdefinícióit is, esetünkben az uniós polgárok szabad mozgásáról szólót, ha utóbbiak minden áron való, szolgai és kritikátlan betartása sértené a francia nemzeti érdekeket. (Reményeim szerint mi meg így leszünk a termőföldek el-nem-adhatóságáról szóló törvényekkel.) A másik fontos tanulság az, hogy ha a szokásos diplomáciai és udvariassági szabályokat betartjuk, ám igen határozottan és gyorsan, mondhatni hangsebességhez közelien járunk el ama nemzeti érdekek érvényesítésében, kevésnek bizonyulhat a korábban mindenhatónak tűnő hiperliberális sajtó szokásos „nyomásgyakorlása” is – persze az sem árt, ha a szóban forgó ország atomhatalom és egyúttal hatvanöt milliós. Az idejekorán alkalmazott világos beszéd sorsdöntő: a francia kormány a cigány-bádogvárosok felszámolását nem homályos ideológiai megfontolásokkal, hanem azzal indokolta polgárai előtt, hogy „ezek a táborok az illegális kereskedelem, a gyermekprostitúció, a koldulás és a bűnözés melegágyai”. Ezen tények leszögezése után volt esélye (ott?) bármire is akár az ottani, régebben megkerülhetetlen szocialistáknak és liberálisoknak, akár a korábban sokak által mindenhatónak képzelt Libérationnak? Tény, hogy a franciáknak az erdélyi és a balkáni cigányok ügye e hetekben akut kérdés volt, melyet légi úton oldottak meg, még ha átmenetileg is, miközben nem orvosolták a több tucatszor népesebb „saját” cigányaik okozta krónikus problémákat, melyekhez egyébként kísértetiesen hasonlatosak a mieink is. S ez alapvetően nem az amúgy létező alacsony iskolázottságnak, a hatalmas munkanélküliségnek, vagy a magasfokú kriminalizáltsági mivoltnak köszönhető, hanem a beilleszkedni nem akarásnak, a külön (a befogadó országétól gyökeresen eltérő) életvitelhez való sokaknál ösztönös, másoknál tudatos ragaszkodásnak, amely még annak megértését is nehezíti: miért olyan ellenszenves - főleg ily’, a földi javak tekintetében igen gyatra időkben - az efféle magatartás? A franciák tettei a magyar közéletben is éreztették hatásukat. Az új oktatási kormányzat végre a cigány gyermekek szegregált oktatását nem tartja ördögtől valónak - a hadd ne mondjam, kik által istenítetett Kádár-rendszerben éppen ez, a szegregált oktatás biztosította a cigányok analfabetizmusának hatalmas mérvű csökkentését, már ha lelkiismeretes és jó tanítókat, tanárokat fogtak ki, s ez akkoriban nem ment ritkaság számba. A franciák nálunknál kétségkívül valamelyest előbbre járnak: őszinte beszéd után egyértelmű tetteket sorakoztattak föl. A románok viszont mögöttünk kullognak: a teljes őszinteség ott még várat magára, ám mi szerencsére már túl vagyunk, legalábbis, mint tanúk, a kárpát-medencei emberkereskedő maffia „zámolyi romák” néven kódolt esetein. Ahogyan azt is tudjuk, hogy falat-akadás esetén önmagunk hátba veregetése nem feltétlenül jó megoldás, minthogy általában nem ér el odáig a kezünk. Ne tévesszen meg hát bennünket, hogy egyelőre mások hátba veregetésére vagyunk utalva – ha történetesen, szabad akaratunkból cigányútra tévednénk.