El a kezekkel Károlyi Mihálytól?

A szociáldemokratizálódó szocialisták sosem akarnak szembenézni Károlyi Mihály végzetes történelmi szerencsétlenkedéseivel, és azzal, hogy élete végére kvázi kommunista (de nem szociáldemokrata) lett belőle.

Kövér László (Fidesz) nemrég azt mondta, hogy szerinte 2014-ben a parlamentnél már nem Károlyi Mihály, hanem Kéthly Anna szobra fog állni. Kéthly Anna a huszadik századi magyar szociáldemokrácia talán legjelentősebb képviselője, aki híve volt az 1918-s őszirózsás forradalomnak, de ellene volt az 1919-es tanácsdiktatúrának. Politikai pályáján mindvégig demokrata maradt. Ezért is ellenezte a Szociáldemokrata Párt és a Rákosi-féle kommunista párt egyesítését, és lett a harmadik Nagy Imre-kormány tagja, majd választotta az emigrációt Kádárék hatalomátvétele után 1956-ban. Az MSZP-nek és különösen Lendvai Ildikónak nagyon nem tetszik a szobortalanítás ötlete. Tiltakoznak az ellen, hogy a Fidesz egy „kirekesztő, ókonzervatív politikai kultúra” nevében kiiktassa a történelemből a „progresszió” eszméit és alakjait. Lendvai Ildikó szerint „ha a Fidesznek ma nem kell Károlyi, holnap nem kell Ady, Jászi Oszkár, József Attila és Bibó István sem”, de a szocialistákon kívül is sokan vannak az országban, akiknek kell, ezért ha kell, az MSZP minden eszközzel megvédi Károlyi Mihály szobrát, akinek nevéhez a köztársaság születésnapja fűződik, s aki „a szolidaritás örök példáját mutatva” saját birtokát osztotta fel a szegények között. No, nem mintha napirenden lenne Károlyi szobrának eltávolítása, amibe ugye beleszólása van a főváros mindenkori vezetésének is, de azért elgondolkodtató az MSZP és Lendvai Ildikó hallászavara. Arról, hogy az „ókonzervatív” Kövér egy szociáldemokratát akar Károlyi helyébe „kirekeszteni”, mintha nem is hallottak volna. Mi lenne ebben a progresszió kirekesztése? Károlyi Mihály kétségtelenül kirekesztődne, de az a Károlyi, aki – másokkal egyetemben – erősen megosztja a magyar társadalmat. Kéthly Anna ellenben a magyar jobboldal nagy részén komoly tiszteletnek örvend. A helyzet az, hogy a huszonvalahány éve szociáldemokratizálódó szocialisták hadilábon állnak a magyar szociáldemokrata örökséggel. Hiller István nem is oly rég még megkoszorúzta a tanácsdiktatúra egy emlékhelyét, ám a fotót a támadások miatt aztán csendben eltüntették a párt honlapjáról. Se Peyer Károly, se Kéthly Anna, se a két világháború közötti korszak antibolsevista és antisztalinista szocdemjei nincsenek benne a szociáldemokratizálódó szocialisták emlékezetében. Vajon miért? Az ún. magyar „progresszió” kultusza nem szociáldemokrata, hanem olyan polgári radikális kultusz, amit a rendszerváltás előtt és óta igazából a szabad demokraták ápoltak. A „progresszió” kultusza szabad demokrata kultusz, és a szociáldemokratizálódó szocialistáknak el kellene gondolkodniuk azon, hogy a magukat liberálisnak tartó szabad demokraták miért az ún. „progressziót” kultiválták és kultiválják, és miért fordítanak hátat a két világháború közötti magyar liberalizmusnak. És el kellene gondolkodniuk azon is, hogy a „progresszió” rendszerváltás előtt kialakított kultuszának középpontjába miért Károlyi Mihály kultuszát helyezték már a rendszerváltás előtt. Meg azon, hogy az újabban nagyon aktív és Bauer Tamással (ex-SZDSZ) felvértezett Gyurcsány Ferenc miért használja megint erőteljesen a szabad demokrata nyelvezetet, benne a „progresszió” és a „köztársaság” kultikus tiszteletével. Ady Endre, József Attila és Bibó István a róluk folyó politikai viták ellenére nem céltáblái semmilyen „ókonzervatív” politikai kultúrának. Jászi Oszkár más kérdés, de ő is inkább a radikális és szélsőjobboldali szemekben politikai és történelmi mumus, ám anélkül, hogy komolyabban tisztában lennének Jászi politikai pályájával. Jászi például már 1918-19-ben enyhén szólva rossz szemmel nézte Károlyi folyamatos balra sodródását és politikai defetizmusát, a kommunistáknak tett engedmények politikáját, majd pedig „vörössé” válását. A szociáldemokratizálódó szocialisták sosem akarnak szembenézni Károlyi Mihály végzetes történelmi szerencsétlenkedéseivel, és azzal, hogy élete végére kvázi kommunista (de nem szociáldemokrata) lett belőle. De lehet, hogy éppen ezek azok a tényezők, amik magyarázzák a szociáldemokrata jusst megtagadva szociáldemokratizálódó szocialisták Károlyi-kultuszát.