A szent hiánycél

Ha a parlamenti választásokat október végén tartanánk, december elejére fölállhatna az új kabinet, s szilveszterig meg is alkothatná a saját költségvetését. Olyat, amelynek végrehajtásáért teljes egészében maga felelős.

Van abban valami sorsszerű, hogy most, amikor végre bárki ingyen kifőzhetné a télire való jó kis pálinkáját, alig teremnek a gyümölcsfák. Például a meggyek, cseresznyék. Pedig még csak el sem fagytak. Roskadoztak a rengeteg virágtól, de méhek sehol, így nem történt meg a jótékony beporzás. Hogy ez a méhcsaládok számának csökkenésével, vagy a májusi özönvízzel magyarázható-e inkább, nem tudom. Vélhetően mindkettővel. A szokatlanul hosszan tartó heves esőzések okozta belvíz és árvíz a legóvatosabb becslések szerint is mintegy százmilliárd forintos kárt okozott az országnak – ennek egy jelentős eleme a terméskiesés - akkor, amikor a (Bajnaiék által) tervezett éves költségvetési hiányt enélkül is sikerült majdnem elérni már az első öt hónapban. Az „elemek” sem segítettek tehát; nem volt teljesen zökkenőmentes az átmenet a gyurcsányizmusból a normálizmusba. Az átmenet egyik szimbolikus akadálya egy szám, ez az ominózus három egész nyolc tized. Bizonyos gazdasági és politikai körökben már-már olyan szakralitással bír, mint a matematikában a ’pi’. El is keresztelhetnénk Oszkó-féle számnak, vagy kellő rosszmájúsággal Barroso-féle konstansnak. Ez a „hiánycél”. Ennyi lehet (?), pontosabban maximum ennyinek szabad lennie Magyarország éves költségvetési hiányának a GDP-hez viszonyítva. Punktum. Nem szükséges bővebben magyarázni, mennyire abszurd bármekkora hiányt is egy közösség, esetünkben egy ország elé célként kitűzni, végül is ez csak egy ügyetlen megfogalmazás. (Az a tény, hogy mégis ez, a „hiánycél” elnevezés honosodott meg a „tervezett hiány” helyett, sokat elárul az ország lelkiállapotáról.) Tegyünk inkább egy kis kitérőt. 1990 óta ez a hatodik olyan esztendő, amelyben majdhogynem a feje tetejére áll a nemzetgazdaság amiatt, hogy a régi parlament alkotja meg az egész évre vonatkozó költségvetést, majd az új, a választásokon legitimált kormány kénytelen-kelletlen megörökli, koloncként júniustól tovább cipeli, s ha teheti, módosítgatja azt. Húsz esztendőből hat volt ilyen, még a 2006-os is, amikor példátlan módon a régi miniszterelnököt választották újra, sőt az volt csak olyan év igazán – hiszen csupán egy hazug, választási, s nem egy reális költségvetésnek készült! Nagy luxus minden negyedik évben kitenni magunkat ilyen bizonytalanságnak. Minthogy az EU-konformitás miatt nehéz lenne keresztülvinni, hogy a magyar költségvetési év júniustól júniusig tartson (számos nagy nemzetközi cégnél pedig ez a gyakorlat), megoldási javaslatnak a választások „eltolása” adódik, mármint időbeni eltolása. A kétharmados többség lehetőséget nyújt erre az átállásra. Ha a parlamenti választásokat október végén tartanánk, december elejére fölállhatna az új kabinet, s szilveszterig meg is alkothatná a saját költségvetését. Olyat, amelynek végrehajtásáért teljes egészében maga felelős. Egyéves tehetetlenkedés, visszamutogatás, az ellenérdekű politikai erők kész tények elé állítása elkerülhető lenne így. Mennyivel másabb volna most egy Matolcsy-féle, mint egy Oszkó-féle számmal vitézkedni! A Fidesz „A-terve” az volt, hogy már az idén egy „sokkszerű”, széles körű adócsökkentést hajt végre, melynek – és más, ehhez kapcsolódó strukturális átalakításnak – köszönhetően viszonylag hamar növekedési pályára áll a gazdaság. Vállalva ezáltal azt, hogy átmenetileg – de az első évben biztosan – jóval nagyobb lesz a vártnál a költségvetési hiány. Reménykedtek abban, hogy az EU és az IMF megértő lesz, hiszen bizonyíthatóan valótlan adatokon (is) alapul az idei költségvetés. Magyarország azonban megkötötte a saját kezét a horribilis, húszmilliárdos készenléti hitelszerződés megkötésekor, azaz pénzügyi szuverenitása egy részéről lemondott. A hitelezők és a görög válságtól igencsak beijedt EU nem engedett nagyobb mozgásteret az Orbán-, mint a Bajnai-kormánynak. Utóbbi egyébként ennek a hitelnek vagy háromnegyedét már el is költötte, válságkezelésre, úgymond. Napnál világosabb azonban, hogy e kemény feltételekkel rendelkezésünkre bocsájtott hitel nem szolgált más célt, mint az adósságspirál fenntartását. Minden kölcsönadónak az a célja, hogy az adós fizessen – mindegy, milyen áron -, de közben ne gyengüljön le annyira, hogy ne tudjon újabb hiteleket fölvenni. A fentiek fényében kell értékelnünk hát a Fidesz „B-tervét”, melynek első intézkedési csomagja a hét elején bejelentett 29 pont. A stratégiai cél továbbra is az ország növekedési pályára állítása – nincs más kiút az adósságcsapdából -, de a jelenlegi keretek között, egyelőre a „szent hiánycél” árnyékában. Konkrét, komoly mértékű, de lépcsőzetesen bevezetendő adócsökkentésektől kezdve a legkülönbözőbb közérzetjavító intézkedésig sok minden szerepel e programban – még Dávid Ibolyáék egyetlen épkézláb ötletét, az úgynevezett haláladó megszüntetését is magába foglalja! Akinek van kedve és ideje, elvitatkozgathat azon, hogy ebből a 29 pontból mennyi tekinthető neokonzervatívnak és mennyi a liberálisnak, a lényeg azonban az, hogy egytől egyig életszerűek, logikusak, s egyikük-másikuk – a bankadó, az extra bérek és végkielégítések lemetszése etc. - az emberek természetes igazságérzetét is kielégítik. S hogy jövőre mi lesz a méhcsaládokkal? Remélhetőleg számuk már nem csökken tovább, s aligha valószínű, hogy két egymást követő évben is özönvízszerű eső áztatná el az országot. A szőlőben viszont már idén is jó termés ígérkezik – egye fene, hát ha nem is bővelkedünk majd cseresznyepálinkában a télen, azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy a gondosan kifőzött törköly legalább olyan finom.