Miképpen?

Nagy próbatétel vár hát egyes – különösen az interaktivitást biztosító, internetes média területén működő – szerkesztőségekre, ahol az ellenzékiségben kovácsolódott írói-olvasói egység könnyen megkophat, mikor is a véleményformálók bizonyos aktuális kérdésekben az általános jobboldali elvárásokkal, vélekedésekkel, nézetekkel szembeni ellenvéleményt fogalmaznak meg.

Mostanában az a kérdés motoszkál bennem, vajon a nyolc év ellenzéki létben szocializálódott újságírása miként tud felnőni a „kormánypárti újságírás” (ha van egyáltalán ilyen fogalom) követelményeihez. Másként fogalmazva: a (még nyomaiban fellelhető) tényfeltáró és a problémafelvető, problémaérzékeny – ez esetben jobboldali, konzervatív szellemiségű – zsurnalisztika miként állja meg, hogy korábbi elveit feladva, az új (többségi felhatalmazású) hatalom – elvszerű, de kritikátlan – kiszolgálójává alacsonyodjék, mint azt az előző hosszú időszak balliberális szerkesztőségeiben tapasztalhattuk. Egészen konkrétan: a „negyedik hatalmi ág” az új kormányt támogatni kész része meg tudja-e őrizni – a most még rá jellemző – kritikai, elemző hangvételét, vagy a jobbító szándék kimerül majd a meglódulóban lévő szekér kerekeinek meg nem kötésében? Nagy próbatétel vár hát egyes – különösen az interaktivitást biztosító, internetes média területén működő – szerkesztőségekre, ahol az ellenzékiségben kovácsolódott írói-olvasói egység könnyen megkophat, mikor is a véleményformálók bizonyos aktuális kérdésekben az általános jobboldali elvárásokkal, vélekedésekkel, nézetekkel szembeni ellenvéleményt fogalmaznak meg. Pedig a meglévő problémák orvoslásának – vegyük tudomásul – nem csupán egyfajta és üdvös módja adja magát, a problémák nem szűnnek meg varázsütésre – bármekkora is erre a jogos társadalmi igény és az elvárás. Hogy plasztikusabb legyek, mindjárt egy példán keresztül bemutatom, miről beszélek itt, bár valószínűleg véleményem (lám-lám!) nem lesz népszerű! Mostanában sokat hallani a „nemzeti összefogás” szükségességéről (konkrét jelentésén túl, takarjon bármilyen tartalmat e fogalom). Nyilvánvaló, hogy az új kormány – amint teheti – mindent meg fog tenni a vállalkozások adóterheinek csökkentése érdekében, hiszen ha nem sikerül némi növekedés mellett minél több embert visszavezetni a munka világába, neki se veselkedjünk a nagyszabású terveknek! Mint az első Orbán-kormány idején, most is támogatást kapnak a családok... Az új hatalom erős kísérletet tesz majd, hogy az adófizetői morál javításával az államot, a nagy struktúrákat és a szociális rendszert eltartó rétegeknek kedvezéssel megteremtse hosszú távú működésének feltételeit (megengedve, hogy ki nem mondva is gyakorlatilag még mindig a csőd szélén állunk!). Ehhez (is?) a választásokkor minden korábbinál szélesebb körű társadalmi támogatást kapott a jobboldal, nagyok hát az elvárások. Ugyanakkor ezzel összefüggésben vélhetőleg erősödni fog az intolerancia az „ingyenélők”, a társadalom perifériáira sodródott és ott ragadt, jelentős hányadot kitevő rétegekkel szemben. (A közhiedelemmel ellentétben e leszakadt társadalmi csoport azonban nem a honi romák tömegei alkotják csupán. A rokkantnyugdíjasok sokasága sem csak közöttük keresendő, mint ahogy a rokkantak jelentősebb hányada nem jár, parkol milliós kocsikkal a látszat ellenére!) Amennyiben hagyjuk meggyökeresedni a tévképzet, miszerint jórészt ezek a szegénység és lélektelenség nyomorában élő emberek (és gyermekeik) önmaguk tehetnek róla, hogy oda jutottak, ahová, az további leszakadásukhoz, a nemzet e részének (és így egészének) tragédiájához vezethet. A rend és biztonság megteremtése, az oktatás „presszionált” kötelezővé tétele, minél több munkahely biztosítása önmagában nem oldja meg a viselkedésformájukkal magukat a társadalmi együttélés szabályaiból kiírók közöttünk hordozott problémáit. Ehhez az empátián – és az állami gondoskodáson – túl több kell. Ehhez változás kell a fejekben: a (társadalmi tőkékkel rendelkező) bölcsebb többség részéről annak elfogadása, hogy a „kiilleszkedettek”, a társadalom normáit be nem tartók viselkedésmódja, életszemlélete és életmódja nem más, mint a kilátástalanságra adott válasz, mely számunkra ellenségesnek és irracionálisnak hat, de a mindennapok szintjén az érintettek túlélését biztosítja. (A kukázás, a kéregetés, a prostitúció – hogy csak a hajléktalanok városi életstratégiáit említsem – nem acélozzák meg az ember lelkét, nem véletlen velejárója ezen élethelyzetnek – tisztelet a kivételnek – az alkohol bódulatába menekvés.) Ha csupán a megvetéssel a „segíts magadon, az Isten is megsegít” jelszavával közelítünk e komoly problémához, bizony becsapjuk önmagunkat, s csak ne adj Isten, magunk is bajba kerülvén, láthatjuk majd be tévedésünket, de akkor már késő lesz. A körvonalazódni látszó új kurzussal szemben én ezért azt mondom, nem elégséges a leszakadtak kilábalásának keretfeltételeit (oktatás, nevelés, munkalehetőség) megteremteni. Magunkban is el kell fogadni, hogy – bármennyire kellemetlen is szembenézni ezzel – a másként élő kisebbség is a nemzet része, s ha nem dolgozunk ki azonnal az e kérdést feloldani képes nemzetstratégiát, bizony a helyzet csak rosszabbodni fog az idő múlásával, a demográfiai adatok válságosra fordultával. Ezért óva intem a leendő új kormányt, hogy előbb a dolgos, rendes, családok segítségére fusson, s majdan, ha megerősödni véli a társadalom e „igavonóit”, csak ezt követően lásson a perifériákon élő „eltartottak” integrálásához. Behozhatatlan időt vesztenénk! Ha nemzeti összefogásról beszélünk, a kitaszítottaknak is meg kell adni a morális felzárkózás esélyét. Ne lopjuk el tőlük e lehetőséget azzal, hogy „tolvajt” kiáltunk, mert tudjuk a mondás szerint is: „tolvaj lesz belőle”!

A tartós szegénységgel kapcsolatos problémák kezelése

mindenekelőtt és mindenek felett a társadalmi integrációt legfőbb értéknek tekintő szociálpolitikát feltételez. Ez sokkal több szociális munkást „hadra fogását” kell jelentse, mert a helyi lelkész, a tanító, a hivatali előadó nem győzi egyedül a problémahalmazzal birkózást (meg nem is feltétlenül ért hozzá)! Az elmúlt 8 év elsikkasztott és visszaszerzendő pénzinek bizonyos hányadát, ha nekem lenne, erre költeném, s ez a befektetés talán már 8 év múlva meg is hozná gyümölcsét, mikor is az érintettek – felemelvén magukat arra a szintre – megbocsájtanák korábbi előítéleteinket, miképpen mi is megbocsájtanánk az ellenünk vétkezőknek.