Gyengülő párttérerő – házon kívül is

Érdemes megvizsgálni, hogy ily’ jelentős parlamenti többség és ily’ széles felhatalmazással bíró kormány mellett mekkora befolyással rendelkeznek majd maguk a politikai pártok? Borítékolható, hogy az eddig megszokottnál lényegesen kisebbel.

A magyar demokrácia fellegvára marad, vagy szavazógéppé silányul a magyar országgyűlés azután, hogy a Fidesz-KDNP a mandátumok kétharmadát megszerezte? Ez a kérdés jelentős izgalmi tényező a leendő ellenzék életében, noha az új parlament még meg sem alakult, s a képviselők egy része át sem vette megbízólevelét. Való igaz, a tényleges szavazásokat figyelve senki sem fogja lerágni tövig a körmét. Ami persze korántsem kell jelentse a parlamenti munka kiüresedését, hiszen annak csupán végeredménye a gombnyomás. Egyes leendő ellenzékiek - főként az Orbán-fóbiából még ki nem gyógyultak – azt vizionálják, hogy a törvények, felesek és kétharmadosak egyaránt, úgy fognak keletkezni, hogy Orbán Viktor dolgozószobájában megfogalmazzák, a parlamentben pedig a fegyelmezett 263-ak csont nélkül megszavazzák azokat. Közte semmi. Valljuk meg, ez még vakszemüvegen át is túlzott leegyszerűsítése a várható törvényhozási szisztémának, amelynek azonban – éppen a parlamenti ellenzék gyenge volta miatt – bizony erősödni fognak a „Házon kívüli” eszközei. (Abban magam is találnék némi kivetnivalót, ha a stratégiai törvények alapelvei a miniszterelnök dolgozószobájában születnének meg, hiszen ez azt jelentené, hogy még nincsenek készen – fejben…) Annak az ígérvénynek, hogy a törvény-előkészítési munka jelentős része kikerül a parlament falai közül, a különböző érdekképviseletekkel, civilekkel történő konzultáció, vita, etc. formájában, éppen az a célja, hogy a törvények valóban azokat szolgálják, akiknek készül. Érdemes megvizsgálni, hogy ily’ jelentős parlamenti többség és ily’ széles felhatalmazással bíró kormány mellett mekkora befolyással rendelkeznek majd maguk a politikai pártok? Borítékolható, hogy az eddig megszokottnál lényegesen kisebbel. Ráadásul e gyengülést paradox módon épp egy pártszövetség, a Fidesz-KDNP hallatlan megerősödése okozza. Arra a kérdésre ma még igen nehéz választ adni, hogy a Fidesz legfelső vezetőinek politikai súlya változik-e azután, hogy a „nagyágyúk” fele – Kósa, Kövér, Pokorni – nem vállalt/kapott kormányzati szerepet. Annál is inkább, mert Lázár János személyében új „erős embere” támadt a párt vezetésének, aki ezután az elnökség munkájába is bekapcsolódik. Abban azért biztosak lehetünk, hogy a felsoroltak befolyása nem merül ki abban, hogy véleményük továbbra is irányadó lesz a mamutnyira duzzadt frakcióban. A stratégia kidolgozásában minden bizonnyal részt vesznek ezután is. A hét egyik legszimpatikusabb döntése volt, hogy a KDNP képviselőcsoportját nem duzzasztották föl mesterségesen az ellenzéki frakciók létszáma fölé, így újabb érvet szolgáltattak azok ellen, akik már jó előre hatalmi arroganciáról beszélnek. Az ellenzéki pártok igazi parlamenti arcát csak ősz közepén ismerhetjük meg – addig, teljesen érthető módon, minden cselekedetüket az önkormányzati választás motiválja majd. Permanens forradalom helyett permanens kampány – részükről ennek lehetünk tanúi szeptemberig. Az MSZP belső harcai kezelhetők lesznek (legalábbis addig), éppen ama céljuk érdekében, hogy Budapestet és egy-két nagyobb „vidéki” hídfőjüket megtarthassák. Meg kell valljam azonban, ez a „megújuló MSZP-t!”, „új vezetést!”, „új arcokat!” kívánságözön részben értelmezhetetlen a számomra. Az az egymillió ember ugyanis, aki az MSZP-re szavazott, nem valami ködös, majd valamikor a távolban létrejövő új baloldalra adta voksát, hanem konkrétan erre az MSZP-re. Gyurcsányra, Lendvaira, Mesterházyra, Szanyira, Botkára. Ha történetesen a Mesterházy, Botka, Ujhelyi, Horváth Csaba korosztály venné át a párt irányítását, mitől lenne az új? Ugyanúgy részei voltak az MSZP történetének, és tevékeny, első-másod vonalbéli vezetői az elmúlt nyolcéves kurzusnak, mint az idősebbek. A Jobbik és az LMP képviselői - a sajtóban egyre terjedő olcsó és rosszindulatú poénkodás szintjén szólva - arra kárhozottak, hogy megleljék a büfét és a mosdót Európa legnagyobb Parlamentjében. Igen hamar meg fogják találni. (Balczó Zoltán és Rozgonyi Ernő, a két ex-MIÉP-es képviselő nyilván segít nekik ebben is.) A Jobbik számára a félig-meddig alternatív politikai térből a teljesen legitim áerbe való kijutás óriási lehetőség. A három számottevő párt közül egyedüliként (a Fidesszel és az MSZP-vel ellentétben) továbbra sem fog „baráti” napilapokkal és tévécsatornákkal rendelkezni, a közszolgálati média azonban tőle a súlyának megfelelő szereplést ezután nem tagadhatja meg. Kíváncsian várom, hogy ezen, részben megnyílt médiatérrel a Jobbik mit fog kezdeni. Ahhoz, hogy az önkormányzatokba – főként a számára fontos északi és keleti megyékben - egyéni képviselőket is juttasson, új „káderpolitikára” van szüksége. A Molnár Oszkár-jelenség is bizonyítja, hogy kőkemény ősjobbikosok indítása maximum a második helyhez elég, ami eredményét tekintve pontosan olyan, mint az utolsó hely: nem ad képviselői stallumot. Számos, a pártpolitikába eddig be nem kapcsolódó, vagy a Fidesz csapatába bejutni nem tudó, esetleg oda nem férő, amúgy közkedvelt jelölt indítása esetén remélhetik csupán, hogy jelentős súlyú, megkerülhetetlen szereplői lesznek az új önkormányzatoknak, s netán egyes ottani településeken polgármestert is adhatnak. Ellenkező esetben marad az a néhány listás képviselői hely, amely, mint azt áprilisban megtapasztalhatták, szinte semmire sem elég. Amit a jelöltek kiválasztásáról mondtam, az LMP-re is érvényes. Annyiban könnyebb a dolguk, hogy a Jobbikkal ellentétben állandó médiapergő- és sajtókartácstűzzel nem kell megküzdeniük. Eleddig, beleértve a kampányt is, az MSZP-közeli sajtó enyhén barátságtalanul, a Fidesz-közeli viszont kifejezetten kesztyűs kézzel bánt velük. Csak nehogy az történjen, hogy ezt a továbbra is bizonytalan identitású (hogy kellőképp zölden fejezzem ki magam, „se hús, se hal”) pártot, a Jobbik térnyerésének ellensúlyozása érdekében túlságosan „magára húzza’ a Fidesz. Nem politikai együttműködésről, hanem a túlzottan megengedő módról beszélek. Láttunk már hasonlót, igaz, akkor más korszakot írtunk. Semmi jó nem sült ki belőle.