Ahogy a tanár, pedagógus szót meghallom, egy kép ugrik be: egy fekete-fehér filmkocka, egy határozott férfival vagy nővel a sok-sok gyerek élén, egy hatalmas katedrán. Nem is ezen van a lényeg, hanem a tantermi hangulaton.
Csend uralkodik, csüngnek a tanár szavain, fel sem merülhetne a fegyelmezetlenség jelző; még, ha nagyon erőltetném se. De ez ma már csak álom?! Egy közhely napjainkból: megváltozott a világ, a gyerekek is. A főiskolákon, az egyetemeken, de máshol is elhangzik sűrűn egy tévhit, mely szerint a tanárképzés szintje is hanyatlóban van ezzel párhuzamosan. Ezt azzal támasztják alá, hogy kevésbé motiváltak a hallgatók, fél vállról veszik a hivatásukat, ellazáskodják az iskolapadban töltött éveket. Ez valóban így lenne? Figyelemmel kísérem a híradásokat, nem árt lépést tartani a hazai eseményekkel, történésekkel. A napokban újabb gyermekverekedés tanúi lehettünk egy szekszárdi középiskolában. Erről készült videók tűntek fel a különböző televízió csatornák adásaiban. Egyszer felpofozzák az egyik tanulót, azután pedig brutalitásba torkollik a szituáció. Manapság már az sem megy csodaszámba, ha tanárverésről számolnak be a televízióban. Sőt nem is egyről. Így kellene, hogy motiváltabbak legyenek a tanárok vagy tanárjelöltek? Vagy a hatalmas fizetésükből adódóan? Illetve a presztízsük kellene, hogy lelkesítse őket? Már, ha lehet még ilyet tulajdonítani nekik. Persze a kérdés sokkal árnyaltabb, mint ez a néhány kiragadott gondolat. Nem volt még szó a tanulók pozitív visszajelzéseiről, ragaszkodásáról, szeretetéről. Ennek fényében pedig mind a pályán levők, mind az erre a hivatásra készülők válaszolják meg maguknak: „Tanárnak lenni jó?!”
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.