A „Lezsáktalanított” MDF esélyei

Annak a többszörös hülyeségnek a sulykolása, hogy Orbán „igazi kihívója” nem Mesterházy, hanem maga Bokros Lajos, talán nem lesz minden eredmény nélküli.

Ha egy amerikai választási szakértő ez év májusában hazánkba látogatott volna, és pusztán a magyar sajtóból alkotott volna képet az ország politikai erőviszonyairól – ez nem is életszerűtlen feltevés, hiszen valóban az ún. „balliberális véleményformálókra” szoktak volt hagyatkozni -, akkor bizton hamar arra a következtetésre jut, hogy az EP-választásokon az MDF és az SZDSZ egyáltalán nem mellékszereplő, hanem gigászi harcot folytat a választási győzelemért. Ha fellapozzuk az akkori újságokat, visszaemlékszünk az akkori hír- és elemző műsorokra, azt tapasztaljuk, hogy a találgatások igen jelentős részének alanya e két törpepárt volt, a Jobbikról ritkán, szinte csak kénytelen-kelletlen esett szó. A nagy sajtóhátszél - meg még ki tudja, mi - aztán befújta Bokros Lajost az Európai Parlamentbe, s most sokan ismét azon morfondírozunk, történhet-e hasonló újfent, 2010 tavaszán is? Nézzük a számokat. A választási matematikában kétségkívül látványosak a százalékos adatok, az ezekhez kapcsolódó abszolút számok azonban meggyőződésem szerint sokkal beszédesebbek. Vegyük hát sorra ezeket a közelmúltból, a demokrata fórum szemszögéből! 1. Parlamenti választás, 2002. Bizony sosem fog kiderülni, hogy az MDF képes lett volna-e önállóan átugrani az öt százalékos rovátkához helyezett lécet, mely teljesítmény akkor 280 837 szavazatot követelt. Mindenesetre a MIÉP-nek (245 326 szavazat) ez nem sikerült, az SZDSZ-nek viszont igen (313 084 szavazat), így aztán az előzetes közhangulat és a megtévesztő közvélemény-kutatási adatok ellenére a nemzeti oldal elveszítette a választásokat. Az MDF-et, ahogy mondani szokás, a Fidesz „bevitte a hátán” az országgyűlésbe, ahol 24 fős frakciót alakított. Ez a ciklus közepén igencsak megcsappant, miután abból (Szili Katalin házelnök hathatós segítségével) két lépcsőben 14 képviselőt, köztük számos alapítót kizártak. Az első fordulóban 5 616 750 fő járult az urnákhoz. 2. Parlamenti választás, 2006. Alig csappant a választási kedv, 5 450 874 magyar állampolgár voksolt. Ekkor már Lezsákék nélkül indult harcba Dávid és csapata, sokak szerint esélytelenül. A végül megszerzett 272 831 voks azonban mégis elegendő volt a parlamentbe jutáshoz, s egy 11 fős frakció életre hívásához, azonban ők sem fértek meg egy akolban: Almássy-ügy, lehallgatási botrány, egy Lengyel Zoltán nevű ideiglenes mentőöv, szánalmas vergődés a mentelmi jog feloldása körül, s meg is szűnt a képviselőcsoport. 3. Európai parlamenti választás, 2009. Szavazott 1 632 309 állampolgár, közülük 153 660 fő az MDF-re. Ez egy mandátumot ért. Előre megjósolhatatlan a jövő év tavaszi választási hajlandóság mértéke. Minthogy a nem kormánypártok közjogilag nem tudták kikényszeríteni az előrehozott választást – van egy olyan érzésem, hogy a Jobbik kivételével nem is igen akarták -, s minthogy a június elején tapasztalt hőfokot lehetetlen majd’ egy éven át szinten tartani, abban lehet bízni, hogy nem fásulnak bele a szavazók ebbe a nagy ideiglenességbe. Pedig az ideiglenesen kormányon állomásozók szinte naponta napvilágra kerülő, elsősorban fővárosi botrányai már-már nem is ütik meg a televízió előtt kuporgó magyarok ingerküszöbét, hiszen „úgysem történik semmi”. Egyelőre nem is. Az azonban jó eséllyel valószínűsíthető, hogy a választási részvétel az ötmillió-hatmillió közötti sávba esik majd, ne feledjük, utóbbi már 75 %-os megjelenést feltételez. A bejutási küszöb tehát 250-300 ezer szavazatnál magasodik. Képes lesz-e a „Lezsáktalanított” MDF, ez az immár nyolcadik éve „épphogycsak”-párt újból a bravúrra? Fél éve a pártra 153 660 fő voksolt. A kérdés már csak az, lesz-e, s ha igen, hogyan ebből a másfélszázezerből 250, vagy szükség esetén dupla annyi, azaz 300 ezer szavazat? Nyár óta Dávid Ibolya két országosan ismert nevet igazolt. Debreczeni József „Orbán-szakértőt” és Király Zoltánt, a nyolcvanas évek ellenzéki képviselőjét, aki úgy jutott mandátumhoz ’85-ben, hogy demokratikusan péppé verte Szegeden egy időközi választáson a kommunisták közt sem túl népszerű megyei törzsfőnököt, Komócsin Mihályt. Király Zoltán függetlenként az MDF támogatásával lett 1990-ben az Országgyűlés tagja, 1994 óta nem sokat hallani felőle; gondolom, ha a választási gyűléseken megkérdezik tőle a szegediek, miért éppen Ibolyáékat választotta, erre a régi kapcsolatra fog hivatkozni. Véleményem szerint választása inkább kizárásos alapon történt: az MSZP elődje egyszer már kizárta, a Fidesz kizárt, hogy indítaná, a Jobbikot pedig – habitusát ismerve – vélhetően ő zárta ki a lehetőségek közül. Kétségtelen, hogy a negyven éven felüliek emlékeznek rá, s neve egyértelműen pozitív emóciókat kelt. Debreczeni felbukkanása kisebb meglepetés, figyeljük majd, mennyire lesz kelendő az Orbán-könyv a karácsonyi vásárban. Önmagukban e közéleti személyek – s akadnak majd még mások is - nem hoznának plusz szavazatokat, ha nem sorakozna föl mögöttük az egész ún. balliberális sajtó és média. Annak a többszörös hülyeségnek a sulykolása, hogy Orbán „igazi kihívója” nem Mesterházy, hanem maga Bokros Lajos, talán mégsem lesz minden eredmény nélküli. Ezt támasztja alá a Nézőpont Intézet tegnap nyilvánosságra hozott adatsora: százból 36-an Orbán Viktort, 16-an Bokros Lajost, 7-en Mesterházy Attilát és 6-an Morvai Krisztinát látnák legszívesebben a miniszterelnöki székben. Eltekintve attól, hogy utóbbi helyett Vona Gábor a kormányfőjelölt, meg attól, hogy Orbán Viktort maximum az ellenzék vezére címért lehetne kihívni (de akkor mit keresne ott a kriptoeszdéeszes Bokros), igen tanulságosak a fenti adatok. Előrevetítik, hogy mi mindent bevetnek majd az MDF listavezetőjének sztárolása érdekében mindazok, akik az SZDSZ helyett egy eleszdéeszesített MDF-et óhajtanak a parlamentbe juttatni. S ami létkérdés amaz oldalon, komoly politikai hiba emitt. Hiszen a „jobboldali” sajtó kezdte hirdetni, s kezeli immár kész tényként azt, hogy az eszdéeszes „holdudvar” elfoglalta Dávid Ibolya pártját, ez a sajtó foglalkozik tényleges súlyánál sokszoros gyakorisággal és terjedelemben a Bokros-jelenséggel, s lássunk csodát, a fenti meglepő eredményre jutó közvélemény-kutatás megrendelője sem más, mint a Heti Válasz. Sőt, ha belegondolok, e soraimmal hasonló hibába estem én is.

Sandi István